Címsor
A karate története
A mítikus idők
Európában „minden út Rómába vezet” – Ázsiában minden Kínából származik. Vagy még nyugatabbról, Indiából. 🙂
A legenda szerint Indiából érkeztek azok a szerzetesek is, akik a buddhista tanítást hozták Kínába. Köztük volt Bódhidharma is, aki a „Nyugati régióból” származott (ez vagy Közép-Ázsiát, esetleg Iránt jelenti, vagy Dél-Indiát, ez utóbbi esetben nemesi származású bráhmana lehetett), és a zen buddhizmus 28. indiai, és 1. kínai pátriárkája volt. Mozgalmas, és igen kalandos élete során 527. körül érkezett a Saolin kolostorba, ahol a hagyomány szerint a Tizennyolc Arhat Kéznek nevezett külső gyakorlatot és egy sor klasszikus izomzat átalakító belső gyakorlatot tanított meg az ott élő szerzeteseknek, hogy javítsa az állóképességüket. Ezekből a gyakorlatokból fejlődött ki a saolin kung fu – valamint a csikung – az első intézményesített kínai harcművészet.
Az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy kínai harcművészet (vusu) már a saolin kung fu előtt is létezett, és létezik mind a mai napig, mint ahogy Kelet-Ázsia minden területén léteztek/léteznek saját harcművészetek. A kung fu hatását ugyanakkor egyik harcművészet fejlődésében sem lehet letagadni.
A kínai harcművészetet többféleképp szokás csoportosítani:
Terület szerint:
- Északi (pl. Fehér Daru, Északi Imádkozó Sáska, Daru), amelyet a magas állások, rúgások és egyenes ütések jellemeznek.
- Déli (pl. Déli Imádkozó Sáska, Tigris, Sárkány, Kígyó, Ving Csun), amelyet a mély állások, több kéztechnika, fogások, és dobások is gazdagítanak.
Az erő iránya szerint:
- Külső irányzatok, amelyeknél a hangsúly a fizikai erőn és képességeken van, illetve ahol a cél a küzdelem kontrollja és irányítása.
- Belső (pl. Taicsicsüan, Hszingjicsüan, Bagua) irányzatokra, amelyek az ellenfél kiismerésére és a hozzá való alkalmazkodásra, az ellenfél erejének felhasználására, illetve a harcos belső erejének használatára épül.
Vallási háttér szerint:
- Buddhista hátterű (csan) a saolin kung fu, és a legtöbb kínai külső irányzatú harcművészet.
- Taoista hátterű a vudang, illetve a taicsicsüan és a csikung, általában a déli belső irányzatok.
Az 1647-ben (vagy 1732-ben) a mandzsu származású Csing dinasztia veszélyt látott az ellenállókat képző és bújtató szerzetesekben, ezért leromboltatta a Saolin kolostort. A legenda szerint a harcokból csak az Öt Saolin Mester menekült meg, köztük Ng Mui (aki apáca volt, akitől a Ving Csun származik, Bak Mei (Pei Mei) és Fung Dou Dak, akik taoisták voltak, a laikus tanonc Miu Hin, és a csan mester, apát Dzsi Sin.
A kung funak (és a többi kínai harcművészetnek) számtalan ága, irányzata és iskolája van a mai napig, amelyek az idők során az egyes mesterek keze alatt folyamatosan alakultak, hatottak egymásra, illetve osztódtak újabb és újabb irányzatokra.
Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a kínai harcművészetek elsősorban fegyveres képzést jelentettek, ezért oktatták legalább a 18 kínai alapfegyvert (lándzsa, szablya, egyenes kard, bot, Guan Dao, páros kampós kard, páros szablya, páros kalapács, alabárd, kétkezes bárd, holdfogú lapát (papi ásó), háromágú villa, kettős „sétabot”, harci korbács, kötél, pajzs és „fűzlevél” rövidkard, háromrészes bot, páros kés). A puszta kezes harc valójában minden esetben szükségmegoldás a legvégső esetre.
Okinawa
Az okinavai harcművészetnek minden bizonnyal megvannak a saját, helyi gyökerei – ezek közé sorolják az okinavai szumót, illetve a maikatát (舞方 – táncos forma), ami egy harci tánc volt – mindazonáltal valószínűsíthető, hogy a karate kialakulásában külső hatások is jelentős szerepet játszottak. 1392-re datálnak egy jelentős kínai bevándorlási eseményt („harminchat család Minből”), akik Fucsien tartományból hozták a maguk hagyományait, és harcművészetüket. Kínaiak hozták létre a főváros közelében Kumemura települést, okinavai nevén Kunindát.
1762-ből (tehát már a Szacuma tartományból indult 1609-es japán megszállást követő időből) származik egy feljegyzés, hogy 1756-ban már a szigeten élt egy Kósókun (Kuszanku) megnevezésű kínai harcművész (hogy ez a neve, vagy a rangja, nem világos), aki egy kumiai-jucu (組合術 – a küzdelem művészete) nevű harcművészetet művelt és oktatott.
Az mindenesetre bizonyos. hogy az okinavai elit, és harcos réteg már a XIV. századtól gyakorolta a saját puszta kezes harcművészetét, amelyet te-nek (ti, di más kiejtéssel), majd később okinava-te-ek, illetve tódinak (Tang kéz, kínai kéz) neveztek.
A fejlődést segítette, hogy a XV. században a Só Sin királyság, a XVII. században pedig a japán hódítók korlátozták a fegyverviselést, így nagyobb szükség volt a hatékony puszta kezes harcművészetre. Az akkori sokféle irányzat máig élő képviselője a Motobu Udundi (a Motobu Palota Keze), amely a korábbi Rjúkjú királyi család, a Motobu családi harcművészete volt.
Az 1700-as évekből annak is van nyoma, hogy a szigeten a Japánból (Szacumából) érkezett harcművészeteket, dzsú-dzsucut és egy Dzsigen-rjú nevű, elsősorban kardvívást tartalmazó harcművészetet is gyakoroltak. Emellett a kínai kapcsolat is megmaradt (elsősorban Fucsien tartománnyal), ekkoriban érkezett a Fehér Daru harcművészet a szigetre.
A karate közvetlen ősének a tódit tarthatjuk. Ennek első ismert mestere, aki elismertté tette a harcművészetet, Kanga Szakugava mester volt, egy Kínát is megjárt, Suriban élő szamuráj. Sikereinek köszönhetően a hagyományos te, vagy okinava-te végül eltűnt, illetve beolvadt a tódi ismeretanyagába.
Az új harcművészetnek hamar új irányzatai alakultak ki, amelyeket a településről neveztek el, ahol gyakorolták őket: Suri-te, Naha-te és Tomari-te.
Kanga Szakugava mester tanítványa volt Macumura Szókon mester, a „Busi” (Harcos), aki a Rjúkjú királyi dinasztia 17. tagjának, Só Kó királynak lett a testőr parancsnoka, és vezető harcművészeti oktatója. Ennek megfelelően számos kiváló tanítványa volt, közöttük Ankó Aszato és Ankó Itoszu mesterek, akik mindketten a Suri-te irányzat meghatározó alakjai lettek.
A Naha-te stílus legnagyobb alakja kétségkívül Higaonna Kanrjó mester, egy alacsony származású hivatalnok, aki elsősorban a Fehér Daru kung fut tanulta, később Kínába eljutva számos más harcművészetet is tanulmányozott.
A Tomari-te stílusból Koszaku Macumora mester nevét érdemes mindenképp megemlíteni, mert ő volt az, aki egyetlen nedves törülközővel lefegyverzett egy Szacuma urat (szamurájt) és ezzel nemzeti hőssé vált a szigeten.
(A három város ma mind Naha City területén belül található. Tomari ma Észak-Naha, ez volt a régi kikötő; Naha ma Dél-Naha, Suri az északkeleti terület, ahol a híres Suri-kastély áll.)
Fontos kiemelni, hogy a stílusoknak valójában csak az utókor tulajdonít nagyobb jelentőséget; akkoriban a mesterek keresték a tanulás lehetőségét, egymástól is, új forrásból is, így sokszor nehéz megmondani, hogy ki melyik stílushoz tartozott, a tudás hogyan áramlott mestertől mesterig. Jó példája ennek Szeisó Arakaki mester, aki ugyanebben az időszakban élt, jelentős hatást gyakorolt a karate fejlődésére (számos későbbi stílusalapító, pl. Funakosi, Mabuni, Mijagi és Higaonna mesterek is a tanítványai voltak, több katát is hozzá köthetünk), de nem sorolható be egyetlen irányzatba sem.
A Hőskor
Hőskornak a stílusalapító mesterek időszakát nevezem, amikor a karate elnyerte végső formáját, sőt, a nevét is, és Okinaváról elindulva meghódította előbb Japánt, később az egész világot.
Funakosi Gicsin mester volt az első (ismert), aki 1917-ben Japánba utazott bemutatni az akkor még tódinak nevezett okinavai harcművészetet. Mivel az útja sikeres volt (meghívást kapott a Kodokanba, a dzsúdó központjába, Dzsigoró Kanó mestertől), 1922-ben Tokióba költözött, és tanítani kezdett.
Eközben Okinaván a mesterek (Itoszu és Higaonna mesterek) halála után a tanítványok Mabuni Kenva mester és jó barátja Mijagi Csódzsun mester kezdeményezésére közös dódzsót hoztak léte, ahol a kor meghatározó mesterei együtt gyakoroltak és tanultak. (Az alapítás időpontja és a szervezet pontos neve is bizonytalan, a résztvevők eltérőképpen emlékeztek rá: valamikor 1918-25 között alapíthatták és 1927-29-ig működött, és talán okinava tódi kenkjú kai – okinavai karate gyakorló klub – lehetett a neve.)
1927-ben dr. Dzsigoró Kanó, a dzsúdó alapítójának harmadik látogatásakor az okinavai oktatásügyi minisztérium úgy döntött, a helyi mesterek (közük Mabuni Kenva és Mijagi Csódzsun) tartsanak zártkörű bemutatót az akkor már hírneves, és komoly befolyással rendelkező vendégnek. (Ekkor használták a tódi [„kínai kéz”] elnevezés helyett először az okinavai eredetre utaló Suri-te, Naha-te és Tomari-te megnevezéseket.) A bemutató után Dzsigoró Kanó mester meghívta Mabuni és Mijagi mestert Japánba, hogy ott is mutassák be a Suri-te és a Naha-te harcművészetet. A meghívottak 1928-ban látogattak el Tokióba, ahol több bemutatót is tartottak, és megismerkedtek Konisi Jaszuhiró mesterrel, aki elismert kendó és dzsú-dzsucu oktató volt, és egy ideje már Funakosi mesterrel, és tanítványával, Ócuka Hironorival (a Vadó-rjú megalapítójával) edzett és tanított. Konisi mester segített Mabuni mesternek Japánba (1929-ben Ószakába) költözni, és a továbbiakban is jelentős szerepe volt a karate népszerűsítésében, oktatásában és hivatalos elfogadtatásában is. (Olyannyira, hogy formálisan nála vizsgáztak a karate első – stílusalapító – mesterei, hogy hivatalosan is elismerjék őket Japánban.)
A karate elfogadásához persze nemcsak a mesterek elismerésére volt szükség, de a stílusok megnevezésére, a szervezetek kialakítására, a fokozatok és az oktatás rendszerére is. Ezek jó részét (pl. az öveket és a vizsgarendszert) a dzsúdóból vette át az újonnan befogadott harcművészet.
Funakosi mester irányzata a Sótókán (松涛館) nevet kapta a mester első dózsójáról (ez volt a Sótókán, „Sótó edzőterme”; a Sótó [松涛 – jelentése „hullámzó fenyők”] Funakosi mester írói művészneve volt.) Mijagi mester a saját stílusát Gódzsú-rjúnak (剛柔流), azaz „kemény és lágy stílusának” nevezte el. Mabuni mester hasonlóképpen gondolkodott, ezért az első időkben az általa tanított formát Hankó-rjúnak (半硬流 – „félkemény stílusnak”) nevezte, később 1934-ben változtatta Sitó-rjúra, a két mestere, Itoszu és Higaonna iránti tiszteletből (a neveik első kandzsiját használta fel: ito/si – 糸 „fonál”, és higa/tó – 東 „kelet”).
A negyedik fő irányzatot Funakosi mester korábbi tanítványa, Ócuka Hironori mester hozta létre, és nevezte el Vadó-rjúnak (和道流). Ezt elsősorban „a harmónia útjának” szokták fordítani, érdemes azonban megjegyezni, hogy az első kandzsi (和 – va) azt is jelenti „japán” (ld. vaka – japán vers, vagjú – japán marha), így jelentheti azt is, „a japán út”, vagyis ez a „japán karate”, szemben a többi, okinavai stílussal.
1936-ban küldöttség utazott Okinavára, hogy az ott tanító legnevesebb mesterekkel (köztük Mijagi Csódzsunnal, Motobu Csókival és Sinpan Guszukumával) találkozzanak. Ezen a magas rangú találkozón, október 25-én döntöttek úgy a mesterek, hogy a továbbiakban hivatalosan is megváltoztatják a harcművészet írásjelét, és tódi (tó-te, 唐手, „kínai kéz”) helyett karate-dónak (空手道. „az üres kéz útja”) fogják nevezni. Hogy ki használta először a megnevezést, arról megoszlanak a vélemények (Hanasiró Csomo mester szerint 1905-ben a Karate Kumite című könyvében ő írta először ezekkel a kandzsikkal a harcművészetet, a Sótókán hagyomány szerint Funakosi mester változtatta meg az írást, mert így elfogadhatóbb volt a japán – gyakran Kína-ellenes – közönségnek), de ez igazából nem is fontos: a lényeg, hogy a tartalmi és szervezeti kialakítás után formailag is létrejött az egységes, modern karate. Ezért október 25-e a Karate Világnapja.
A modern karate
Ahogy láttuk, a XX. század közepére a karate már jelentős átalakuláson esett át: a régi, mesterről tanítványra szálló, szinte titkos, és csak a nemesi réteg által ismert harcművészetből mindenki számára elérhető, sőt, iskolákban oktatott edzésforma lett. A különböző mesterek által eltérő felfogásban továbbadott, mégis egységes művészetből külön szervezetekkel, külön mesterekkel rendelkező, egymástól szigorúan elkülönülő stílusok alakultak ki.
Hosszú időn keresztül magmaradt ugyanakkor a szokás, hogy a tanulás alapját a katák gyakorlása jelenti, a szabad küzdelem nem volt a képzés része.
Ez nem jelenti azt, hogy Okinaván ne mérkőztek volna meg a tanítványok. A kakedamesi azonban inkább vetélkedés volt, és nem a tanulás, gyakorlás része. Szintén hagyomány volt – Japánban is – hogy a tanuló kihívta küzdelemre a meglátogatott dódzsó vezetőjét. Ilyenkor azonban nem a mesternek, hanem a vezető tanítványainak jutott, hogy megküzdjenek a kihívóval, a mesterrel való küzdelem jogát ki kellett érdemelni. Ezek a küzdelmek már a tanulás részei voltak, de egyszeri alkalmak, nem rendszeres gyakorlások. Motobu Csóki mester valószínűleg azért számított Okinava legjobb harcosának, mert rengeteg ilyen kihívásos küzdelme volt, így sokkal több gyakorlati tapasztalata volt, mint másoknak. (Egyes leírások szerint amikor – három év késéssel – felismerte, hogy a bokszoló elleni győzelmét Funakosi mester képével illusztrálták, annyira felháborodott, hogy saját dódzsójában hívta ki Funakosi mestert – akit nem tartott valami sokra – és három összecsapásban is legyőzte. Állítólag többé nem kerültek egymással kapcsolatba.)
Mindenesetre az évek előre haladtával egyre erősebb lett a nyomás, hogy a karate „mutassa meg magát” élesben, legyenek versenyek, legyen küzdelem (kumite) is a harcművészetben.
1949-ben – Funakosi mester vezető tanítványainak szervezésével – megalakult a Japán Karate Társaság (JKA), melynek tiszteletbeli elnöke Funakosimester, irányítója a tanítványa, Nakajama Maszatosi mester lett.
1957-ben Ójama Maszutacu mester megalapította a Kjókusinkai karate stílust, amelyben nemcsak van kumite (küzdelem), de annak egész erővel végrehajtott (full contact) változatát gyakorolják (igaz, fejre ütni nem, csak rúgni lehet).
Szintén ebben az évben került megrendezésre az első verseny, az Össz-Japán Karate Bajnokság, amelyet azóta évenként megtartanak. (A JKA 1975 óta 2-4 évenként világbajnokságot is rendez. Érdekesség, hogy nőknél mind katában, mind kumitében eddig csak japán világbajnokot avattak. A férfiaknál kumitében 1994-ben dél-afrikai, 1996-ban kanadai, 2017-ben pedig chilei győzelem született a japán sikerek mellett.)
1959-ben a vezető stílusok létrehoztak egy közös szervezetet, az Összes Japán Karate-do Szervezet Szövetségét (FAJKO), amely 1964-ben alakult át a Japán Karate Szövetséggé (JKF). Ebben a Sótókánt Nakajama Maszatosi mester, a Sitó-rjút Mabuni Kenei mester, a Gódzsú-rjút Jamagucsi Gógen mester, a Vadó-rjút Ócuka Hironori mester képviselte. A szervezet mára az összes hagyományos karate stílust összefogja, és baráti együttműködő státuszban a Nemzetközi Karate Szervezet (IKO), a Kjokusinkai stílus szervezete is tagja.
1963-ban francia kezdeményezésre létrejött az Európai Karate Unió (EKU), majd 1970-ben a Nemzetközi Karate Unió (IKU) is. Ennek hatására még abban az évben a JKF tárgyalásokat kezdeményezett az EKU-val, amelynek eredményeként megszűnt az IKU, és a két szervezet egy új világszervezetet hozott létre, a Karate-do Szervezetek Világunióját (WUKO).
A WUKO-t 1985-ben ismerte el sportági szövetségként a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC – NOB).
1992-ben a növekedésnek köszönhetően – addigra már több mint 150 nemzeti tagszervezete lett a szervezetnek – a WUKO átalakult és új nevet kapott: Karate Világszövetség (WKF), és jelenleg is ez a karate szervezeteket összefogó nemzetközi szervezet.
2020-ban a karate szerepelt az Olimpia sportágai között.
A Sótókán stílus szétágazása valójában már Funakosi Gicsin mester idejében megkezdődött. Ennek első lépése volt Ócuka Hironori mester kiválása (kizárása?) a tanítványok közül, és a Vadó-rjú stílus önálló megalakítása (ld. később).
Funakosi mester és fia 1930-ban alapította a Sótókai társaságot (Shotokai Association, „Sótó csoportja”, vagy „Sótó módszere”, 1935-től szervezet). A vezető tanítványai 1949-ben hozták létre a Japán Karate Társaságot (JKA), amelynek az elnöke Funakosi lett, az irányítást azonban a vezető instruktor pozíciót betöltő Nakajama Maszatosi mester vette kézbe.
1957-ben Fumakosi mester halálakor a két szervezet már a temetés megszervezése kapcsán összeveszett, és különvált. A fő törésvonalat a versenyek engedélyezésének kérdése jelentette. A JKA ezek szervezésével nyitott a karate sport irányába történő elmozdulása felé, a Sótókai ragaszkodott a harcművészeti gyökerekhez, és a budó szellemiségének őrzéséhez.
A Sótókai vezetője Funakosi mester egyik első tanítványa Egami Sigeru lett, aki nemcsak a szervezet vezetője volt, de újraértelmezte a karate mozgások alapjait, hogy ismét hatékony, „halálos harcművészetté” válhasson. Szintén e csoport meghatározó tagja volt Funakosi Giei mester, a mester legidősebb fia, aki elkezdte újjáépíttetni a Sótókán dódzsót, amely a mai napig a Sótókai szervezet (és egyben a Sótókán stílus) szellemi és képzési központja. (A Sótókait ma Hidemicu Nakao és Josinori Takita mesterek vezetik.)
A Japán Karate Társaság (日本 空手 協会; Nihon Karate Kjokai, JKA) a mai napig a Sótókán stílus legnagyobb szervezete, amelyet Nakajama Maszatosi mester mellett többek között Obata Isao és Nisijama Hidetaka vezető tanítványok hoztak létre, ugyanakkor az oktatott stíluson jelentősen látszott a vezető instruktor, Nakajama Maszatosi mester keze nyoma. A JKA komoly hangsúlyt fektetett az instruktorképzésre, amelynek következtében számos magasan képzett mester utazhatott a világ minden tájára karatét tanítani. Ennek köszönhető, hogy a Sótókán stílus a mai napig a legismertebb, legnagyobb és legnépszerűbb stílus a világon. A kialakuló nagy szervezeteknek és a sok magas fokozatú mester működésének elkerülhetetlen következménye volt, hogy a JKA szervezetéből kisebb-nagyobb csoportok kiváltak az évek során. A legjelentősebb szakadás Nakajama mester halála után következett be, amikor két csoport is (a Nakahara csoport és a Macuno csoport) magához akarta ragadni az irányítást. Végül hosszas jogi küzdelem után a Nakahara csoport került ki győztesen és vitte tovább a JKA vezetését, a vesztes csoport tagjai közül többen pedig új szervezeteket alapítottak, köztük Aszai Tecuhiko mester az Aszai Sótókán Nemzetközi Szervezetet (ASAI).
Nisijama Hidetaka mester kiválása is jelentős esemény volt, aki 1961-től az Egyesült Államokban oktatott karatét, és itt hozta létre a Nemzetközi Hagyományos Karate Szövetség nevű (国際伝統空手連盟, Kokuszai Dentó Karate Renmei, ITKF) szervezetet, amely nem tagozódott be a WUKO-ba.
Érdekes Kanazava Hirokazu mester története, aki az 1957-es JKA versenyen a kumite viadalt törött kézzel nyerte meg. 1961-ben a JKA Hawaii-ra küldte karatét oktatni, később a saját stílusába tai csi csüan elemeket vett át, és 1977-ben – szakítva a JKA-val – saját szervezetet alapított Nemzetközi Sótókán Karate-do Szövetség (SKIF) néven.
A további kisebb-nagyobb Sótókán szervezeteket hosszan lehetne sorolni (pl. a Kasze Taidzsi mester által alapított Sótókán Rju Kasze Ha szervezetet, amelynek központja Párizs); azt fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Nakajama mester munkájának, valamint a JKA edzőképző programjának köszönhetően kialakult egyfajta „JKA-stílus”, amely a különbségek ellenére is jellemző maradt a JKA instruktorok által létrehozott szervezetek harcművészetére.
A Vadó rjú szervezetét Ócuka Hironori mester alapította, ennek neve 1967-től Vadókai volt.
1980-ban pénzügyi viták miatt Ócuka mester elhagyta a Vadókait, amelynek vezetője Eiicsi Erigucsi mester (a Vadó rjú név kitalálója) lett.
1981-ben Ócuka megalapította a Vadó Rjú Karatedo Renmei nevű szervezetet, de néhány hónap után visszavonult, a helyét a nagymesteri poszton a fia Ócuka Dzsiró vette át (apja halála után) II. Hironori néven. A halála után, 2015-től a fia Ócuka Kazutaka lett a Vadó rjú nagymestere, aki a III. Hironori nevet vette fel.
1989-ben Szuzuki Tacuó mester megalapította a harmadik nagy szervezetet, a Vadó Kokuszait (Vadó Nemzetközi Karate-do Szövetség, WIKF).
Ójama Maszutacu mester 1953-ban alapította meg az első dódzsóját, amelyet 1956-tól Ójama dódzsónak nevezett. 1964-ben alapította meg a Kjókusin Kaikan Nemzetközi Karate Szervezetet (IKO, vagy IKOK) (極真 – kjokusin, „végső igazság”) a kjokusin karate nemzetközi képviselőjét.
Az új stílusra a full kontakt kumite (versenyen és gyakorláskor is), a kemény testmunka jellemző. A hangsúlyt sokkal inkább az erőre és gyorsaságra, a hatékonyságra és az állóképességre helyezi, mint a hagyományos technikákra, vagy a katákra, ezért is hívják néha „erő karaténak”.
A kjokusin rendkívül gyorsan népszerű lett: az 1990-es évek elejére már több mint 120 országban, több mint 1000 dódzsóban, 12 millió gyakorlója volt.
Ójama mester 1994-es halála után az IKO személyi okok miatt kettészakadt. Az IKO Kjokusikaikan (IKO 1) kancsó Sokei Macui mester vezetésével folytatta a munkát, arra hivatkozva, hogy Ójama mester Macui mestert jelölte utódjául. Tekintettel arra, hogy voltak magasabb fokozatú, rangidős tanítványok a szervezetben, ezt sokan nem fogadták el.
Az IKO 2 vezetője kezdetben Jukio Nisida sihan volt, de 1999-ben elhagyta a szervezetet és újat alapított (Szeibukai). A jelenlegi elnök Kendzsi Midori mester, a szervezet neve pedig 2003. óta WKO Sinkjokusinkai („az új végső igazság”).
Az IKO Szoszai Kjokusinkaikan szervezetet Ójama harmadik leánya, Ójama Kikukó (Kurisztina) mester hozta létre.
Az IKO 3 1995-ben jött létre Tezuka Nabuhito mester vezetésével, de a szívműtétje után, 1998-ban átadta a vezetést Macusima Josikazu mesternek, így azóta a szervezetet IKO Macusima Kjokusinkaikannak hívják.
Az IKO 4 neve ma az alapító (Tezuka Toru mester) után IKO Tezuka Group, az elnöke pedig Mori Josimicsi mester.
Jelenleg számos további IKO nevű szervezet képviseli a stílust, valamint néhány kisebb levált szervezet, mint a Budó Kai (1980), a Szeidó (1981), a Sidókan (1978), az Asihara (1980) és mások.
Mijagi Csódzsun mester a saját stílusát a Hakku Kempo („Az ököl nyolc verse”) című költemény harmadik sora (Hó va gódzsú va donto szu” – hagyományosan: „A be- és kilégzés módja kemény és lágy”) alapján nevezte le Gódzsú rjúnak.
A leírások alapján Mijagi mester talán az utolsó a hagyományos okinavai mesterek sorában: élete végéig Okinaván marad, kevés tanítványt fogadott, még kevesebbnek engedélyezte, hogy még az ő életében saját dódzsót nyisson, és nem törekedett sem nagy tömegek oktatására, sem nagy szervezet létrehozására.
Halálakor az utódja valójában a dódzsóját vette át és nem egy szervezet irányítását, ennek megfelelően, bár a Gódzsú rjúban is több szervezet létezik, igazi szakítás nem történt.
Egyes források szerint Mijagi mester halála előtt kiválasztotta az utódját, Mijazato Eiicsi mestert, hogy ő vigye tovább a stílus vezetését, és ezt a mester vezető tanítványai elfogadták. Más források szerint Mijagi mester sosem nevezett ki senkit az utódjának. A dódzsót mindenesetre Mijazato Eiicsi mester vezette, a vezető oktató pedig Mijagi Anicsi mester lett, az alapító egyik vezető tanítványa, de ő a későbbiekben elhagyta a szervezetet (és az új központi dódzsót, a Dzsundókant). Mijazato mester 1969-ben megalapította az Okinava Gódzsú-rjú Karate-do Kjokai nevű szervezetet (OGKK).
Mijagi Anicsi mester első tanítványa, Morio Higaonna mester Japánba, majd Angliába költözött karatét tanítani. 1979-ben itt alapította meg a Nemzetközi Okinavai Gódzsú-rjú Karate-do Szövetséget (IOGKF). 2022-ben kilépett a szervezetből, ezután Nakamura Tecudzsi mester követte a vezetői poszton.
Higa Szeikó mester (aki még Higaonna mestertől is tanult) azon kevés tanítvány közé tartozott, akiknek Mijagi mester még életében engedélyezte, hogy saját dódzsót nyissanak. Ő alapította a Gódzsú-rjú Kokuszai Karate Kobudo Renmei nevű szervezetet (Gódzsú-rjú Nemzetközi Karate Kobudo Szövetség). Számos tanítványa saját iskolát hozott létre, mint Akamine Szeiicsi mester (Ken-Sin-Kan), Togucsi Szeikicsi mester (Soreikan), vagy Tojama Zensu mester (Sindzsikan).
Jagi Meitoku mester (aki a híres „36 kínai család” egyenes ági leszármazottja) szintén nyithatott saját dódzsót, ez volt 1952-ben a Meibukan („A tiszta elméjű harcos háza”). 1963-ban a Mijagi család neki ajándékozta az alapító mester ruháját és övét, és menkjó kaident adományozott neki. Az általa alapított szervezetet, a Nemzetközi Meibukan Gódzsú-rjú Karate-do Egyesületet (IMGKA) a halála után a két fia Jagi Meitacu és Jagi Meitecu mesterek vitték tovább, jelenleg Jagi Meitacu fiai, Jagi Akihito és Jagi Akihiro mesterek töltik be az elnöki és alelnöki posztot.
1955-ben alapította meg Jamagucsi Gógen mester (a „Macska”) a Nemzetközi Karate-do Gódzsú-kai Egyesületet (IKGA), amelyet ma a fia, Jamagucsi Gosi mester vezet. A Jamagucsi féle vonal képviseli a stílust a JKF-ben.
Az alapító Mabuni Kenva mester halála után vita támadt a fiai között az öröklés kérdésében. Ennek eredményeképpen ma két nagy szervezet képviseli a Sitó rjú stílust.
Az idősebb, Mabuni Kenei mester létrehozta a Sitó Rjú Karate-do Világszövetséget (WSKF, más néven a Sitokai Sitó rjút), amelyet ma már a fia, Mabuni Kenjú mester vezet.
A fiatalabb, Mabuni Kenzó mester létrehozta a Sitó Rjú Nemzetközi Karate-do Kait (SIKK, más néven a Szeitó Sitó rjút [szeitó – „igazi, legitim, jogos”]), amelyet jelenleg a leánya, Mabuni Cukasza mester irányít.
Mindkét jelenlegi vezető a Sitó rjú 3. szókéjénak tartja magát. (A japán hagyomány szerint az idősebb fiú örököl.)
Tani Csódzsiró mester Mabuni Kenva mester tanítványa volt, és az alapító mestertől kapott engedélyt, hogy a saját nevén, mint Tani-ha Sitó rjú, oktassa a stílust. Az ő szervezete a Súkókai, amely később további ágakra bomlott.
Kuniba Kósó „Sógó” mester szintén Mabuni tanítvány volt, de emellett az apjától, Kokuba (Kuniba) Kószei mestertől Motobu féle karatét, mellette aikidót, sórin rjút és többféle fegyveres harcot is tanult, ezekből együttesen alakult ki a a Motobu-ha Sitó rjú (más néven Kuniba rjú Karate-dó, vagy Szeisinkai), amelynek apja halála után a nagymestere lett.
Mabuni Kenva mester tanítványa volt, de leggyakrabban Kokuba Kószei mestertől tanult Hajasi Teruo mester, aki végül a modern kor egyik legnevesebb karate mestere lett, és saját stílust alapított Hajasi-ha Sitó rjú néven. A Nemzetközi Hajasi-ha Sitó-rjú Karate-do Szövetség (IHSKF) jelenlegi elnöke Thiry Gyula hansi.
Európában Nakahasi Hidetosi mester (illetve Hatano Josiharu mester) vezették a Mabuni Kenei szóke által irányított sitó rjú iskolát. 2008-ban Nakahasi mester a Sitó-rjú Európai Uniója nevű ernyőszervezetből létrehozta a Nemzetközi Dentó Sitó Rjú szervezetet, amelyet halála óta Carlos Molina mester vezet.
A stílusnak számos további szervezete és irányzata van a világban, mint például a Sobukan Ausztráliában, a Nobukava-ha Sitó rjú, a Kensukai (Ogaszahara-ha Sitó rjú), vagy az Itoszu rjú.
Összegzés
A karatét napjainkban sok száz stílusban, sok ezer dódzsóban, körülbelül 100 millió ember gyakorolja. Ennek hozzávetőleg felét a négy nagy stílus adja (Sótókán 20 millió, Kjókusinkai 12 millió, Gódzsú rjú 10 millió, Sitó rjú 8 millió), a legnagyobb nyolc pedig a kétharmadát (a következő négy a Vadó rjú 7 millió, Sórin rjú 5 millió, Uecsi rjú 3 millió, Issin rjú 2 millió).
Talán ebből a rövid leírásból érzékelhető, hogy a karate valójában nem egy sport, nem „heti két edzés”, hanem sok százmillió ember elkötelezettsége és törekvése a fejlődésre mind fizikai, technikai, mind szellemi téren. A karate velünk élő történelem, a hagyományok lenyűgöző és kimeríthetetlen tárháza, amely számtalan kiváló harcost, nagy tanítót és igazi példaképeket adott nekünk. A karate tükör, amelyben fekete-fehéren láthatjuk magunkat, a fejlődésünket, az emberi nagyságunkat és kicsiségünket egyaránt. A karate – a harcművészet – az Út.