Mindannyiunk meghatározó, személyes élménye az a felismerés – amely egyben közös mindannyiunkban – hogy a világtól elkülönülten létezünk: vagyunk mi, és a tőlünk függetlenül létező világ.
Ez a világtól való elkülönültség az öntudat, amely egyben az ember alapvető magányának alapja. Mindannyiunkban közös, hogy ez ellen a magány ellen, végső soron a világtól való elkülönülésünk megszüntetése érdekében cselekszünk; erről szólnak a kapcsolatok, a kommunikáció, a közösségek létrehozása, szinte minden, amit az ember tesz.
Fontos azonban észrevennünk, hogy a világgal való egységünk megteremtésén alapvetően kétféle stratégiával (?), irányultsággal dolgozhatunk.
A kifelé irányuló (aktív) stratégia
Az első a külső, aktív, domináns stratégia, amelynek alapvetése az a meggyőződés, hogy az ember képes irányítani a világot, az életét, az eseményeket. Kicsiben mindannyian így szervezzük az életünket, hiszen van napirendünk, tervezzük a nyaralást, van elképzelésünk arról, mit szeretnénk elérni az életben, vagy éppen, hogy a gyerekeink miként boldoguljanak. Mi több, maga a kommunikáció is azért létezik, hogy az elképzeléseinknek megfelelően tudjuk megváltoztatni a körülöttünk levő világot – nyilvánvaló hát, hogy képesek vagyunk irányítani.
Amikor azonban az irányítás igénye elharapódzik, és „nagyban” kezd működni, nagyon is riasztóvá és károssá válik. Három olyan esetet szeretnék kiemelni, amelyekben ez az irányultság – illetve ennek romboló mivolta – jól felismerhető.
1. Birtoklási vágy
Mindannyiunkban megvan a vágy, hogy birtokoljuk azokat a javakat, amelyek biztonságosabbá, illetve kényelmesebbé tehetik az életünket. Igényünk van a fedélre a fejünk fölé – mi több, egy saját otthonra; arra, hogy óvhassuk a testünket – mi több, normális ruhatárra; élelemre és italra – mi több, bőséges és finom táplálkozásra, amely az alapvető funkcióján túl közösségi szerepet is betölthet, és mindezt hosszú távon előre biztosítva akarjuk. Igényünk van a biztonságra, amit a pénz (a lehetőségek kézzelfogható megnyilvánulása) jelent, a munkára, amely garantálja a pénz folyamatos érkezését, a közszolgáltatásokra és szabályokra, amelyek ismerőssé és kiszámíthatóvá teszik a környezetünket.
Nem nehéz ugyanakkor felismerni, hogy a nagyobb vagyon, a több birtoklás nagyobb befolyást, nagyobb biztonságot jelent: akinek több pénze van, annak jobb életkörülmények, finomabb étel, több szórakozás, kényelmesebb élet, jobb ellátás jut, és másokhoz alkalmazkodnia is kevésbé kell. Ebből fakad a gazdagodás igénye, amely aztán ahhoz a tévképzethez vezet, hogy a birtoklás növelésével a világ fölötti kontroll is növekszik, vagyis, minél gazdagabb vagyok, annál inkább uralom és irányítom a világot. Ezért látjuk azt, hogy azok az emberek, akik ilyen-olyan úton összeharácsolták már a fél világot, nem képesek leállni, meg akarják szerezni a másik felét is, annak ellenére is, hogy a jelenlegi vagyonuknak is csak egy kis töredékét tudják valójában élvezni. És hiába reménykedünk abban, hogy ennek egyszer vége lesz – a birtoklás (az irányítás illúziójának) lényege miatt nem lesz vége soha. Olyan ez, mint a feneketlen éhség, amely előbb-utóbb mindent elnyel, de nem múlik el.
2. Hatalomvágy
Mindannyiunkban megvan az igény, hogy tekintettel legyenek ránk, hogy a véleményünk, vagy éppen az érdekeink számítsanak. Az eltérő szempontok, igények érvényesítésére jött létre a kommunikáció, illetve a különböző közösségek (a családtól az egész országot magába foglaló társadalomig) szabály-, és eljárásrendje, amely kijelöli, hogy ki, hogyan jelenítheti meg és érvényesítheti az érdekeit, illetve azt hogyan kell a közösség más tagjainak érdekeivel összeegyeztetni. Társadalmi szinten ezt határozzák meg a demokratikus intézmények, illetve a jogállamiság működési rendje, amely garantálja, hogy minden emberre – társadalmi pozíciótól függetlenül – ugyanazok a szabályok vonatkoznak.
Vannak ugyanakkor olyan emberek, akik határozottabbak, rátermettebbek, felkészültebbek, jobban akarják az irányítást, mint az átlag: ezek az emberek válnak előbb-utóbb vezetőkké, akik aztán működtetik – ha úgy tetszik, irányítják, vagy használják – a közösség által létrehozott struktúrát. A probléma akkor kezdődik – és ez mindenkinél megjelenik, aki hatalomba kerül, és abban jelentős időt tölt el –, amikor a vezető elkezdi természetesnek érezni a vezetői pozícióját, amikor azt gondolja, úgy van rendben, hogy ő irányít, mások pedig engedelmeskednek. Ekkor kezdődik meg az a folyamat, amelyben a vezető egyre kevésbé érzi magára nézve kötelezőnek a közösség szabályrendszerét, egyre nehezebben viseli a struktúrából adódó korlátokat, és egyre inkább igényli, hogy az elképzelései megvalósításának útjában álló akadályok (sajnos ide tartoznak azok az emberek is, akik történetesen nem értenek egyet vele…) tűnjenek el. Ezzel veszi kezdetét a hatalomkoncentráció, amelyet aztán a közösségi szabály-, és eljárásrend lebontása, a struktúrák megszüntetése, vagy kiürítése követ, míg végül a vezető akarata gyakorlatilag akadály – és kontroll – nélkül érvényesül. Jól szemlélteti ezt az Országgyűlés esete: a képviselőket azért nevezik képviselőknek, mert elvben a választópolgárokat képviselik, ez azonban csak akkor valósulhatna meg, ha valóban a választók akaratától függenének, és a választóknak tartoznának elszámolással. Ezzel szemben a valóság az, hogy a képviselőjelölteket – akikből aztán valójában a delegáló párt csinál képviselőt – a vezető egy személyben választja ki, így csak tőle függnek, neki tartoznak felelősséggel; vagyis az egész frakció valójában egyetlen embert, a vezetőt képviseli, senki mást. Ugyanez a helyzet a struktúrát kiüresítő kinevezési gyakorlattal is: ha a vezető választja ki, ki lehet köztársasági elnök, házelnök, főügyész, legfelsőbb bíró, alkotmánybíró, miniszter, vagy éppen kormánymegbízott (főispán), akkor nyilvánvaló, hogy ezek a pozíciók valójában alávetettek a vezető akaratának, semmiféle ellensúlyt nem fognak jelenteni, végeredményben a rendszer gördülékeny kiszolgálói, a forma fenntartásának eszközei lesznek. Mindez azért nagyon veszélyes, mert a folyamat előre haladtával a vezető egyre kevésbé viseli el az ellenvéleményt, így egyre kevesebb olyan munkatársa, segítője marad, akik legalább belső kontrollt jelenthetnének, segítséget ahhoz, hogy a komoly tévedéseket, hibás döntéseket elkerülje. Ehelyett egyre több olyan ember kerül pozícióba, aki kritika nélkül, de néha kifejezetten hatékonyan végrehajtja a vezető döntését akkor is, ha az nyilvánvalóan nem jó.
3. Vallási fundamentalizmus
Ezt a kifejezést elsősorban az iszlámmal kapcsolatban szoktuk emlegetni, pedig egyáltalán nem iszlám jelenségről van szó, a fundamentalizmus minden vallásban megjelenik (és rombol). A lényege ugyanaz, mint az előző két jelenségnek, a világot akarja kontrollálni a saját elképzelései, a saját vallási tanítása, előírásai alapján, abból az alapállásból kiindulva, hogy az adott vallás tanításai az abszolút igazságok, tehát mindenkire kötelezően vonatkoznak, ezért akár törvénybe is lehet foglalni őket. Tipikusan ilyen eset az abortusz szabályozása, amelynél a vallási fundamentalisták megkérdőjelezhetetlen (és így másoktól is kötelezően elvárt) kiindulópontja, hogy az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik, ezért az embrió a megtermékenyülés pillanatától kezdve ember, ezért az abortusz minden formában gyilkosság, bűn, és tiltandó. A vallási fanatikusok nincsenek tekintettel arra, hogy mások másként gondolkodnak egy sor olyan kérdésben, amely valójában nem tényszerű, nem eldönthető, vagy éppen hitkérdés, kizárólag a maguk logikája mentén hajlandóak értelmezni a dolgokat, és ezért ragaszkodnak a saját álláspontjuk általánossá és kötelezővé tételéhez, akkor is, ha egyébként a társadalomban kisebbségben lévő csoportot, vagy kisebbségben lévő álláspontot képviselnek.
Mindhárom jelenségre jellemző, hogy az egyén a személy és a világ közötti különbséget kívülről, a világ feletti minél erősebb, lehetőleg totális kontrollal akarja megszüntetni. Mindhárom jelenségnek ugyanaz a két fő, szükségszerűen bekövetkező problémája van, amelytől egyik sem működik.
Egyrészt a személyes kontroll minél szélesebb körű kiterjesztése (akár birtoklásról, akár hatalomról, akár vallási értékekről van szó) szükségképpen konfrontációhoz vezet azokkal, akiknek a személytől eltérő érdekei vannak. Az egyre több birtoklásnak szükségszerű velejárója mások kifosztása, ellehetetlenítése, kiszorítása. Az egyre nagyobb hatalomnak szükségszerű velejárója a folyamatos ellenségképzés és háborúzás, a fekete-fehérben gondolkodás, a kompromisszumok azonnali és elvi elutasítása, kizárólagosan a win-lose játék elismerése, amelyben csakis a win végeredmény szerepelhet. A vallási fundamentalizmusnak szükségszerű velejárója az ítélkezés, az emberek jókra és rosszakra osztása, a folyamatos háborúzás az „üldöztetés” ellen – és mindezzel együtt az adott vallás lényegi üzenetének teljes elvesztése. A vallási fanatikusok valójában a saját vallásaik legfőbb ellenségei és árulói.
A másik probléma, hogy az irányítás, a világ feletti kontroll megszerzése illúzió. Nincs olyan, hogy mi irányítjuk a világot, mindössze az lehetséges, hogy bizonyos mértékig hatással vagyunk a világra, befolyásoljuk azt, amely egyes eseményeiben számunkra kedvezően (pontosabban olyannak, amit akkor éppen kedvezőnek ítélünk) változik meg. A világ egy sokkal nagyobb (elképzelhetetlenül nagy), komplexebb, és állandóan változó folyamat, amelyben valójában a mi elképzeléseink és törekvéseink elenyészőek.
Mindezek alapján fontos felismernünk, hogy a világ és az egyén közötti távolság megszüntetésére a külső, aktív, domináns stratégia nem alkalmas: az egyén számra folyamatos küzdelmet, állandó frusztrációt és kudarcot hoz (minden eredmény ellenére, hiszen a vágyott irányítás, illetve kontroll semmiképpen sem elérhető), a világ számára meg állandó megosztottságot, konfliktusokat, agressziót, háborút, és pusztulást.
A befelé irányuló (passzív) stratégia
A másik stratégia a belső, passzív, alkalmazkodó stratégia: gyakorlatilag ezt hirdeti az összes vallás, tulajdonképpen mindegy, hogy nyugati típusú vallásról (zsidó, keresztény, iszlám), vagy keletiről (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus stb.) beszélünk. Ezek lényege mindig az, hogy ismerjük fel a létben való közösségünket (azonosságunkat) az Abszolútummal (mindegy, egyébként minek nevezzük), és ezáltal ismerjük fel az azonosságunkat a többi emberrel és a világgal. Az elkülönülésünk az öntudatunkból fakad, nem lényegi részünk. A másik ember, a természet, a világ, ugyanannak a Létnek a része, amelynek mi is, ergo bizonyos értelemben a másik ember is mi vagyunk. (Ezt jelentené a kereszténységben a „testvérek vagyunk az Úrban” kifejezés.) Ha ezt felismernénk, akkor világossá válna, hogy az egység útja az együttműködés, az egymásra figyelés, a megbocsátás, a derű és öröm, a közösség megélése minden szinten – mindenkivel, még azzal is, aki egyébként az ellenségünknek gondolja magát. Az ellenség szeretetéről szóló keresztény parancs éppen ezért kiemelkedő, mert világosan megmutatja, hogy a megfelelő állapotban (amikor megéljük a Léttel és a Léten keresztül a másikkal való egységet) valójában nincsenek ellenségeink, nyugodtan odatarthatjuk a másik arcunkat is, ha ezzel benne is meg tudjuk szüntetni az ellenségeskedést, vagy mehetünk vele bármeddig, odaadhatunk bármit, helyreállíthatjuk a testvériséget, a közösséget a másikkal. És erről beszél Szent Pál is a Szeretethimnuszban, amikor azt mondja csak a szeretet (a Létben való közösség megélése) számít, a bölcsesség, az igazság, az áldozat, a jótettek, az életszentség önmagában, szeretet nélkül fabatkát sem ér.
A belső, passzív, alkalmazkodó stratégia alkalmazása (legyen az számunka az Úton járás, Megvilágosodás, vagy annak az Örömhírnek a megértése, hogy a Mennyei Atya – a Lét – valóban közel van, olyannyira, hogy közösségben lehetünk vele) elképesztően felszabadító, hatalmas öröm, és másként soha el nem érhető biztonság. Ugyan mi bajom lehetne, ha egy vagyok a Léttel, és ez örökké így is marad? Mi bajom lehetne, ha a Létben a testvéreim, a szeretteim vesznek körül, még ha nincsenek is mindig ennek tudatában? Ugyan mi bajom lehetne, ha tudom, hogy a változékony és múlandó világ pillanatnyi állapota a létemnek csak, de a létem biztonságban van a Létben elrejtve?
Hát ettől Örömhír az Örömhír, függetlenül attól, hogy az Evangéliumban, a Koránban, a Tao Te Kingben, egy koanban, vagy bárhol máshol ismerjük fel. 🙂