Egyenrangú, vagy másodrendű?

Társadalmi értékválasztásomat tekintve liberális vagyok. Vannak olyanok talán, akik most felkapják a fejüket, és arra gondolnak, ez valamiféle aktuálpolitikai állásfoglalás, de nem erről van szó; én még abból az időszakból maradtam liberális, amikor a szavak még jelentéssel bírtak, és az emberek értették is azokat.

A liberalizmus számomra legelső sorban az emberek egyenlőségét, egyenrangúságát jelenti. Azt a tényt, hogy az ember értéke emberi mivoltából fakad, és ezt nem befolyásolja semmilyen más jellemzője: sem a neme, sem a kora, nemzetisége, családi állapota, vallása, politikai meggyőződése, gazdasági-társadalmi helyzete, de még a tettei sem. Emberségünk olyan érték, amely mindannyiunkat egyformán jellemez, ezért mindannyian egyenlőek vagyunk minden különbözőségünk ellenére is.

Liberális rendezőelvek

Ebből az alapvetésből származik egy sor meghatározó rendezőelv:

  • A liberális demokrácia, amelynek lényege, hogy mindenki egyenlő mértékben veheti ki a részét a közügyekből. Ennek megnyilvánulása a parlamenti képviseleti rendszer, és az ehhez kötődő rendszeres választás, illetve a hatalmi ágak szétválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere. Egy liberális demokráciában a pozíció feladatot jelent, és nem hatalmat; a pozícióban ülő a közösség nevében kezeli a rábízott erőforrásokat, és nem birtokolja azokat, ezért a pozíciótól a személyes befolyása, hatalma nem növekszik,
  • A törvény előtti egyenlőség, amely nemcsak azt jelenti, hogy az igazságszolgáltatás előtt nincsenek egyenlőbbek, hanem azt is, hogy a törvénykezés a közjó érdekében, a közösség, az érintettek bevonásával történik: nem az erőszak eszköze, hanem a közmegegyezésé, ilyen módon nem az egyéni, vagy részérdek kifejezője, így a társadalmi feszültség fokozásának eszköze, hanem éppen a közérdek megfogalmazása, a társadalmi béke és biztonság alapja.
  • A vallásszabadság, amely szükségképpen jelenti az állam és az egyház szétválasztását, és a világnézetileg semleges államot. Az ideológiailag elkötelezett állam ugyanis, bár lehet toleráns és nagyvonalú, nyilvánvalóan nem tud egyenlő módon bánni a különböző vallású, vagy vallás nélküli állampolgáraival, és szükségszerűen sérti a vele egyet nem értők vallási szabadságát.
  • Az információs szabadság, amelynek két részét fontos kiemelni: az egyik a szólásszabadság, amely nemcsak azt jelenti, hogy minden ember szabadon nyilváníthat véleményt és szabadon érvényesítheti is azt, de azt is, hogy szabadon lehet olyan, amilyen szeretne lenni, amíg ezzel nem korlátoz másokat. A másik a tájékozódás szabadsága, beleértve a sajtószabadságot és az oktatás szabadságát is, mert ez az alapja annak, hogy az emberek megalapozott és felelős döntést tudjanak hozni.
  • A szubszidiaritás elve, az önkormányzatiság, vagyis, hogy a döntéseket azok hozzák meg, akiket érint, a lehető legalacsonyabb szinten, helyben, a legközelebb a megoldandó kérdéshez. A demokratikus döntés mindannyiunk joga, de egyben kötelessége is.
  • Az egyén védelme az állam hatalmával szemben, illetve a kisebbségek védelme a többség dominanciájával szemben.
  • A társadalmi szolidaritás, a rászorulók védelme mind közösségi, mind egyéni feladatként. Ebbe beletartozik a diszkrimináció, illetve az előítéletek elleni küzdelem éppúgy, mint a törekvés a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, azáltal, hogy a méltó, és biztonságos élet mindenki számára elérhető legyen.

Az illiberális rendszer

A magyarországi politika ugyanakkor gyakran beszél „illiberális demokráciáról”, amelynek lényege éppen az lenne, hogy a liberális alapelveket tagadja. Tekintsünk most el attól, hogy a jelenlegi politikai közbeszéd egyik nagy problémája éppen az, hogy az egyes szavakat a valós tartalmuktól megfosztva, gyakran szitokszóként használja (pl. liberális, baloldali), az illiberális szónak ugyanis valóban van a liberálissal szemben megfogalmazott tartalma. Ez pedig éppen a kiindulási alapelvnek, az emberek egyenlőségének a tagadása.

Tudom, hogy van, aki most megbotránkozik ezen, és azt gondolja, hogy ez nem igaz. Pedig az, egy hatalomhoz közeli felsőoktatási intézményben tanítják is, hogy a társadalmat alapvetően három csoportra osztjuk:

  • Vezető elit, „élcsapat”, a kiválasztott kevesek, akik döntéseket hoznak, és meghatározzák a dolgok menetét.
  • A klientúra, a „talpasok”, az a réteg, akik meggyőződésből, vagy egzisztenciális érdekből támogatják a vezető elitet, és megvalósítják a döntéseket.
  • A társadalom többi része, a „szemétnép”, akiknek csak az a dolga, hogy a támogatásával, szavazatával hatalmon tartsa a vezetői elitet.

A liberális rendezőelvek az illiberális rendszerben

Már a meghatározásokból világosan látszik, hogy a különböző kategóriákba tartozó emberek nem egyenrangúak – még ha ezt a hatalom nyilvánosan soha nem is ismerné el – de még inkább világossá válik, ha az új rendezőelv tükrében végignézzük, hogy az illiberális állam hogyan viszonyul a korábban felsorolt rendezőelvekhez.

  • A demokrácia kapcsán világosan látszik, hogy az illiberális felfogás szerint egyáltalán nem illet meg mindenkit egyenlő mértékben a részvétel lehetősége. Elegendő csak arra gondolni, hogy a Nyugat-Európában élő magyarok számára a hatalom nem teremtette meg a lehetőséget arra, hogy mindenki élhessen a szavazati jogával, ellenben a szomszéd államokban élő (döntő többségében a jelenlegi hatalmat támogató) magyaroknak a levélszavazatok biztosításával aggasztóan megkönnyítette. Hasonló a helyzet a hatalmi ágak szétválasztásával, illetve a fékek és ellensúlyok rendszerével: az illiberális hatalom korlátot lát ezekben az intézményekben, ezért vagy jogi úton üresítette ki, vagy egyszerűen megszállta őket a saját embereit ültetve a megfelelő pozíciókba. Ma az alapvető formák megléte mellett is azt kell mondanunk, hogy a demokrácia, mint rendező elv, nem működik Magyarországon: a döntés kizárólag a hatalmi elit kezében van, abba senki másnak nincs lehetősége beleszólni. Ennek megfelelően az illiberális rendszerben a pozíció személyes befolyást és hatalmat jelent – gyakorlatilag egy új, feudális struktúrát.
  • Az illiberális hatalom a törvény előtti egyenlőséget sem tartja alapvető rendezőelvnek. Ennek nyilvánvaló jele, hogy az ellenőrzés intézményeit a hatalomhoz köthető emberek irányítják, így az ellenőrző funkció csak nagyon korlátosan valósulhat meg. Ennek megfelelően vannak „számon kérhetetlen” emberek, akik gyakorlatilag a törvények felett állnak. A másik fontos jel, hogy működik a „személyre szabott” törvénykezés, amelyeknél világosan kimutatható, hogy egy-egy személy, vagy érdekcsoport érdekében, és nem a közjót szolgálva születnek törvények.
  • A vallásszabadság nyilvánvalóan sérül, amikor az állam nyilvánosan is kereszténynek vallja magát, így egyes egyházakat előnyben részesít más vallási szervezetekkel szemben. Az illiberális államnak deklaráltan nem célja a világnézetileg semleges állam kialakítása, mint ahogy az állam és egyház valódi szétválasztása sem; éppen ellenkezőleg, az államnak érdeke, hogy az egyházak az állammal szemben függő viszonyban legyenek, így „erős támaszai” legyenek a hatalomnak. Ennek következménye, egyfelől az egyházak folyamatos gazdagodása állami adományokból, másfelől az, hogy az egyházak következetesen hallgatnak az állam számára fontos kérdésekben, még akkor is, ha az Örömhír szellemében meg kellene szólalniuk, vagy konfrontálódniuk kellene.
  • Az illiberális hatalom a legkevésbé sem gondolja úgy, hogy minden embernek joga van az objektív tájékoztatáshoz. Ennek nyilvánvaló jele a független sajtó szétverése, illetve a megszerzett csatornákból a totális propaganda-gépezet kiépítése. A hatalom egyértelműen úgy gondolja, hogy joga van meghatározni, az egyszerű polgár (a „szemétnép”) milyen információhoz és milyen tálalásban juthat hozzá. Ugyanezt a meggyőződését mutatja az oktatásban bevezetett kötelező tananyag és tankönyv, amely megpróbálja elvenni a lehetőséget az iskolától és a pedagógusoktól, hogy a központi akarattól eltérő gondolatokat adhassanak át a jövő generációjának. A jelenlegi áldatlan állapotok a közoktatásban nem valamiféle tévedés, vagy hozzá nem értés következményei: az illiberális állam pontosan ilyen lebutított, megfélemlített, kézi vezérelt, szolgalelkű oktatást akar, és ezért nem is tárgyal a tiltakozókkal.
  • Az illiberális hatalom károsnak tartja az önkormányzatiságot, és a helyi szinten működő döntéshozatalt, kizárólag a saját döntéseiben bízik, ezért minden területen maximálisan központosít. Csak az állami kézben lévő intézmények biztonságosak, csak a központban meghozott döntések nem veszélyesek. Az illiberális állam a katonás rendet szereti, és kifejezetten zavarja a tőle független (akár közösségi) érdek, vagy éppen a szakértelem megjelenése, mert az korlátot jelent a döntési szabadságában.
  • Az illiberális hatalom nem gondolja úgy, hogy az egyént (a „szemétnép” tagját) meg kellene védenie az államtól (saját magától), sőt, úgy gondolja, minél erősebb a függő viszony, annál jobb. Hasonlóképpen nemhogy védeni nem akarja a kisebbségeket, de olyan helyzetben tartja őket, hogy bármikor bűnbakként felhasználhatóak legyenek.
  • Az illiberális hatalom nem gondolja, hogy helyénvaló lenne a társadalmi szolidaritás, nem foglalkozik érdemben a rászorulókkal. Nem lép fel a diszkrimináció ellen, sőt, maga erősíti az előítéleteket. Azt meg különösen nem gondolja, hogy a társadalmi különbségek növekedése ellen fel kellene lépnie, hiszen a leszakadó „szemétnép” életminősége nem érdekli, a kiváltságosok gazdagodásában pedig személyesen érdekelt. Ennek megfelelően az illiberális állam a „megszokottnál többet” nem költ a társadalom (a „szemétnép”) szükségleteire, és nem fordít erőforrásokat a támogatására még bajban sem. (Ezt általában más pénzének az elvételével – ld. extraprofit adó, hatósági ár, kötelező ingyenes szolgáltatások stb. – oldja meg.) Ellenben bőkezűen fordít az elit szükségleteire, sőt, egyéb igényeire is. És bátran, gátlás nélkül nyúl a közös forrásokhoz, hogy abból a saját vagyonát gyarapítsa.

Fontos kiemelni, hogy ezeknek az alapelveknek a tagadása nem valamiféle gonoszság, ezek nyilvánvalóan és természetesen következnek abból az alaptételből, hogy az emberek nem egyenlőek. Ha ezt elfogadjuk, minden, ami történik nemcsak érthetővé, de valójában helyessé is válik.

Szeretném leszögezni, hogy a liberális-illiberális vita nem a Jó és a Rossz harca. Nem arról van szó, hogy a liberális demokrácia a Jó, az illiberális rendszer meg a Rossz (és vice versa). A világ jelentős részén az emberek nagy része ma sem liberális demokráciában él, és ettől még sokan élnek teljes és boldog életet. A történelem során az emberiség döntően nem liberális demokráciákat alkotott, hanem olyan társadalmakat, amelyekben az emberek közötti különbségtétel természetes volt. Most is sok helyen alárendeltek a nők, a más vallásúak, az idegenek, a nem „fajtiszták”, vagy nemesek, és még lehetne sorolni.

Ehhez képest a liberális demokrácia csak egy néhány évtizedes „társadalmi kísérlet”. Fontos azonban észrevenni, hogy csak ez a társadalmi rendszer volt képes olyan kereteket biztosítani, amelyek mindenki számára biztosítják a megfelelő szabadságot, és ezért nem intézményesítik az elnyomást. (Az alávetett csoportoknak mindig van olyan tagja, aki ebből ki akar törni, őket bizony el kell nyomni.)

És fontos azt is felismerni, hogy az Európai Unió liberális demokráciák közössége. Elképzelhetetlen hosszú távon az együttélés olyanokkal, akik alapvetően más értékeket képviselnek, és más elvek mentén működnek.

A magyarok számára tehát egyre sürgetőbb, és egyre súlyosabb egzisztenciális kérdés:

 

  • Valljuk-e, hogy minden ember egyenlő, vagy elhisszük, hogy vannak kiváltságosok, nekünk meg a „talpas”, vagy „szemétnép” besorolás jut?

 

  • Elfogadjuk-e, hogy másodrendű (vagy harmadrendű) polgárok vagyunk a saját hazánkban?

 

  • A liberális demokráciák életminőségét és szabadságát akarjuk, Európát akarjuk, vagy a keleti típusú, autoriter rendszerek életminőségét, és köteles rendjét?

 

  • Döntési jogot és személyes felelősséget akarunk, vagy a „parancsra tettem” rendszer kényelmes felelőtlenségét?

 

  • Permanens háborúban akarunk élni, és dominálni, vagy elfogadjuk végre, hogy közös ez az ország, amelyben mindannyian ugyanolyan jogon élünk, és lehetne ezt békében, együttműködve, egymást elfogadva is tenni?

 

1. Kiegészítés

Zárójeles megjegyzésként, kizárólag keresztény ismerőseim számára, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a keresztény tanítás egyértelműen az egyenlőség mellett foglal állást. Már a Teremtés könyve is világosan fogalmaz: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter. 1. 27.) (És nem, ez nem azt jelenti, hogy „csak két nem van”, ahogy a fundamentalisták gondolják, hanem azt, hogy minden ember, a nemétől függetlenül, Isten képmása, tehát egyenlő.) Jézus minden tanítása a szeretetről szól, a másikkal való egység, a testvériség megéléséről. A Korintusiaknak szóló I. levél 12. fejezete („A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test.”) hosszan magyarázza, hogy a közösségben betöltött eltérő szerep mennyire nem változtatja meg az összetartozást, az egységet. A Galatáknak írt levél így fogalmaz: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal. 3. 28.)

Mindezek alapján elvi alapon kizárható, hogy egy keresztény hívő (vagy egyház) egy illiberális politikai rendszert támogasson.

2. Kiegészítés

Néhány napja reggel munkába menet láttam egy 14-15 év körüli suhancot felszállni a buszra. Katonai egyenruhát viselt.

Az jutott eszembe, Oroszországban az elit Putyin (és köre), akinek a háborújában tízezrek halnak meg, vagy nyomorodnak meg (orosz részről), anélkül, hogy ennek a háborúnak számukra bármi értelme lenne. Az elit dönt – a „szemétnép” pedig masírozik, hogy ölni, vagy meghalni menjen. A „részleges mozgósítás” világosan bizonyítja: az elit fenntartja magának a jogot arra, hogy dönthessen a „szemétnép” életéről és haláláról. A százezer szám menekülő orosz férfiak tömege pedig azt bizonyítja, hogy ez még egy nálunk sokkal jobban kialakult „illiberális” rendszerben sem általánosan elfogadott. Hogy a hazai „illiberális” állam is jogot formál az állampolgárai élete feletti döntésre, mi sem bizonyítja jobban, mint a szükségállapotról (illetve az „összehangolt védelmi tevékenységről”) szóló szabályozás megváltoztatása (Telex: Már a hadiállapot kihirdetése előtt büntethetők lesznek, akik elkerülnék a behívást).

A kérdés tehát az, akarjuk-e, hogy a magyar politikai elit rendelkezzen a fiaink életével és halálával, és adott esetben ugyanúgy elküldhesse őket (vagy éppen minket) egy ugyanolyan értelmetlen háborúba, mint Putyin az orosz fiatalokat?