A szomszéd szoba, amiben valamikor a szülei aludtak, ajtaja nyitva volt – azon keresztül szűrődött ki a fény. Ahogy belépett, látta, hogy a redőnyök felhúzva maradtak, ezért sugárzik be a lenyugvó Nap ragyogása. Megnyugodott kissé, és ösztönösen körbenézett.

Az éjjeli asztalkán meglátta a szülei házassági fényképét, szépen bekeretezve.

Egy pillanatig megkövülten állt. Aztán a ruháit halkan a földre ejtve megfordult, és lerohant a lépcsőn, ki a házból, egyenesen a falu széle, a temető felé. Nem nézett se jobbra, se balra, nem törődött azzal, meglátja-e valaki. Csak futott, ahogy az erejéből telt.

A temető kerítése sem állta az útját. Felkapaszkodott egy közeli fára, és egy-kettőre átvetette magát a rácsok fölött.

Odabent csend volt. Ez egy pillanatra megállította, amíg megilletődötten körülnézett. Aztán nekilódult, hogy sorra nézze mind a sírokat, míg meg nem találja, amit keres.

Tíz perc sem telt el, és célhoz ért. Ott állt a szürke, jellegtelen kőtömb előtt, a néma, zöld halom tövében, és bámulta a feliratot: az apja és az anyja nevét, s a dátumot, ami visszavonhatatlanul jelezte, hogy a tragédia megtörtént, a dolog bevégeztetett.

Percekig állt mozdulatlanul, némán, rezzenéstelen arccal. Aztán megtört a jég: a zöld halomra borult, és záporként törtek föl a könnyei, úgy zokogott a szülei után.

6. Szeptember 16. Magyarország, Kecskemét környéke

Tomi immár második napja keveredett igen kellemetlen beszélgetésbe. Az érkezése utáni napot ugyanis még a pihenésnek, és a rendrakásnak szentelte, kitakarította a lakást, átnézte a postát, sőt, még mosott is, másnap azonban összeszedte a bátorságát, és beóvakodott az iskolába.

Semmiféle tankönyve nem volt, és azt sem tudta, melyik terembe kellene mennie. Így hát korán az iskolához ért, hogy a bejáratnál várja meg valamelyik osztálytársát.

A többiek nagyon csodálkoztak, amikor meglátták. Felment velük az osztályterembe, próbálta volna megtudni az órarendet, de nagyon idegenül érezte magát az osztálytársai között. Ráadásul azt sem tudta, mit válaszoljon a kérdéseikre, hogy miért nem jött év elejétől az iskolába. Szerencsére hamarosan elkezdődött a tanítás, így legalább egy időre elterelődött róla a figyelem.

Óra alatt megszerezte az órarendet, és nagyjából azt is sikerült megtudnia, mi mindenből maradt ki az előző napokban. Némi töprengés után arra jutott, hogy a leghelyesebb, ha megkeresi az osztályfőnökét, és tőle kér segítséget. Miután azonban eléggé tartott ettől a beszélgetéstől, nem siette el, csak az utolsó óra után ment le a tanáriba, miközben a lelke mélyén szívből remélte, hogy Zsuzsa néni már hazament. De nem volt szerencséje, mert még bent volt, és így kénytelen volt átesni élete legkellemetlenebb beszélgetésén.

Zsuzsa néni nem volt ellenséges, sőt, nagyon örült és igyekezett mindenben segíteni neki. Mindazonáltal tudni szerette volna, hogy Tomi merre járt szeptember elsejétől, miért nem jelent meg az évnyitón és hogy most ki viseli gondját, hiszen azt mindenki tudta, hogy a szülei meghaltak.

Tomi igen kínosan érezte magát. Először megpróbált nem felelni a kérdésekre, de miután azokat az osztályfőnök igen határozottan és igen konkrétan tette fel, végül kénytelen volt rájuk válaszolni. Így hát kínjában kitalálta, hogy a nagyapjával volt, és már a baleset előtt elment, és nem is kapott hírt a történtekről. Zsuzsa néni ezt jól látható kétkedéssel fogadta, egyrészt azért, mert jól ismerte Tomi családját, másrészt pedig azért, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy a szülei elengedjék a fiút hónapokra úgy, hogy ne kapjanak rendszeresen hírt felőle. Mint ahogy azt is, hogy olyan utat szervezzenek, ami nem ér véget iskolakezdésre. Tomi azonban – jobb ötlet híján – tartotta magát a saját állításaihoz, hogy igenis a