– Az én küldetésem a balrog legyőzése volt – felelte. – Ezért nem adhatok neked sem magyarázatot, sem tanácsot. De ha kinyitod a szemed, láthatod, hogy van még feladatod ezen a világon.

Egy pillanatra szótlanul bámultak egymásra: Glorfindel a mágus válaszát várta, az öreg pedig a tünde szavainak az értelmét kutatta. Aztán Glorfindel hátrébb lépett a pallón és szertartásosan meghajolt.

– Tiro i Melain i vâd lín! – búcsúzott. – S ha a szívem nem csal, hamarosan újra találkozunk: nincsen már messze az az idő, amikor te is tengerre szállhatsz.

Azzal sarkon fordult, és határozott léptekkel felment a pallón.

Fürge kezek emelték be a deszkalapot utána. És nem sokkal az után, hogy a tünde eltűnt a fedélzeten, a hajó is megmozdult, és lassan, némán eltávolodott a parttól.

Lantalúin csak állt és nézte a hajó ragyogó alakját, ahogy egyre kisebbnek látszott. Amikor azonban kiértek az öböl zárt vizéből, a hajó hátsó korlátjánál egy karcsú alak jelent meg. Karját üdvözlőn magasba emelte, s a holdfény ragyogva csillant meg a kezében tartott zöld ékkövön. S ahogy felemelte a fejét, hogy jobban lássa a távolodó, búcsút intő alakot, tünde ének hangja ütötte meg a fülét:

Az éj leszáll

És kigyúlnak a csillagok

Ne sírj utánam,

Indulok már, indulok

E földhöz köt

Emlékek hosszú sora már

De Tündehon

Az Égi Ország hazavár.

Ha útra kelni

Búcsút venni, jaj de fáj

És visszatart

Az Útra hulló rút homály

Vezessen az

Hogy átjutva az Út ködén

Mindörökké

Tárt karokkal várlak én

S ha az lesújt

Hogy várnod kell ez ég alatt

És útra kelned

Bárhogy mennél, nem szabad

Találkozunk

Hisz számodra is lesz hajó

Csak várj reá,

Az élted így vigasztaló

Lehullnak mind

A tiszta fényű csillagok

De itt is – ott is

Mindenhol veled vagyok.