vártunk, az orkokat valóban a balrog hatalma hívta elő. De mára ennek is vége, ma újra béke van a világban.

Ismét elhallgatott, de Tomi továbbra sem szólalt meg. Megköszörülte tehát a torkát és folytatta:

– Eljött tehát az idő, hogy a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásukba. Beszéltem az ezredessel, és abban maradtunk, hogy ma délben útnak indulunk. – Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt folytatta. – Most jött el a pillanat, hogy elbúcsúzzunk, fiú. Téged a katonák kocsival fognak elvinni a vasútig, s az út során egészen a magyar határig kísérnek, hogy ne legyenek problémáid. Onnan pedig már hazatalálsz, hiszen Budapestről nem nehéz vonatot találni Kecskemétig. Mi azonban a Szürkerévbe megyünk Arwennel. Itt az ideje, hogy mindketten elhajózzunk. Megtettük, amit meg lehetett, nincs értelme tovább maradnunk.

– És velem mi lesz? – szólt közbe váratlanul Tomi.

Az öreg némiképp kényelmetlenül fészkelődött, mielőtt válaszolt volna.

– Hazamész, és minden visszatér a normális mederbe. Jelentkezel az önkormányzaton, és az iskolában. Ott majd megmondják, hogy miként legyen tovább. Nem tudok én sem jobb megoldást.

Tomi megbántottan hallgatta.

– Nem mehetnék veletek esetleg én is? – kérdezte végül.

– Nem – felelte határozottan Lantalúin. – Tündeföld a halhatatlanoké, oda ember nem teheti be a lábát. A Gyűrűhordozók is a Valák külön engedélyével kelhettek csak útra, sem előttük, sem utánuk senki halandónak nem adatott meg, hogy e szent földre tegye a lábát. És neked különben is itt van még dolgod. Vár az iskola, vár még az egész élet.

– A szüleid is várnak – szólt közbe csendesen Arwen.

Tomi dühtől eltelve nézett rájuk, de nem szólt semmit. Elfordult és az erdő felé bámult. Lantalúin és Arwen tanácstalanul néztek össze. Aztán a tünde figyelmeztetően megrázta a fejét, felállt és halkan kiment a sátorból.

Délben tehát Tomit beültették egy katonai terepjáróba, két, hallgatag, és meglehetősen mogorvának tűnő katona közé. Szó nélkül beült, nem búcsúzkodott, még csak nem is nézett a mágusra, vagy a tündére. Ők aggódva figyelték, s végül, amikor minden készen állt, Lantalúin kezét a kocsi ablakán benyújtva megfogta a fiú vállát és így szólt.

– Sajnálom, hogy el kell válnunk. Büszke vagyok rád, s a közös út alatt nagyon megszerettelek. Azonban évezredek óta várok a lehetőségre, hogy hazatérhessek, és így van ezzel Arwen is. Ne haragudj ránk ezért! Szomorú lesz az utam, s a gondolataim gyakran járnak majd nálad. S ha tehetem, üzenni is fogok neked. Rád hagyom a kunyhóm melegét, s a medvék barátságát, ha rejtekhelyre lenne szükséged a világ harsánysága elől.

Tomi végre felnézett rá. Egyszerre tolult fel benne a cserbenhagyottság érzéséből fakadó düh, a jövőtől való félelem, és a váratlan veszteség okozta fájdalom. Szótlanul nézett a mágusra, kétségbeesetten keresve a szavakat. Végül a társai iránt érzett szeretete, s a veszteség fájdalma felülkerekedett, s ő végre nagy levegőt véve kinyitotta a száját. De mielőtt megszólalhatott volna, a kocsi motorja felbőgött, és elindult az erdei út felé. Annyit tehetett csak, hogy kissé kihajolt, és visszatekintve búcsút intett a tisztás szélén álló két alaknak.

3. Szeptember 11. Oroszország, Moszkva

Tomi három nap alatt elért az orosz fővárosba. Két katona kísérte végig, akik nagyjából úgy bántak vele, mint egy értékes zsákkal: ügyeltek rá, nehogy elvesszen, vagy baja legyen, de egyébként egyáltalán nem foglalkoztak vele. Eleinte ez bosszantotta, később azonban rájött,