A törpök távozását követő éjszaka váratlanul újabb látogatók érkeztek a toronyhoz, a mágushoz és kísérőihez. A tizenkét tündeherceg érkezett vissza, nagyszámú tündeharcos kíséretében. Árnyékként biztosították a környéket, éber szemük elől semmi el nem bújhatott. A hercegek nem mentek be a toronyba, hanem a mögötte elterülő tisztáson kerítettek tanácskozó helyet, s oda invitálták a megmentőiket.

Először köszönetet mondtak a mágusnak a szabadításért, majd röviden beszéltek a tajga mélyén megbúvó, ősi tündebirodalomról, amelynek vezetői voltak. A halk, de szapora beszámolóból egy különös, új világ képe rajzolódott ki a szemük előtt. A tündék még a Bakacsin-erdőből, Thranduil birodalmából vándoroltak el időtlen idővel ezelőtt. Tizenkét nemzetség indult útnak, tizenkét, egymást követő évtizedben, s a hosszú vándorlás, és sok viszontagság után találkoztak Közép-Szibéria fái alatt. Miután számosan voltak, s mind nandák, akik a háborítatlan erdőben érezték jól magukat, hatalmas birodalmat kerítettek maguknak, amelynek nyugati része a Viljujszkoje-platót foglalta magába, keleten azonban egészen a Verhojanszki-hegység nyugati lejtőiig is kiterjedt. A birodalmat tizenkét hercegségre osztották a vándorló nemzetségek szerint, de már hosszú ideje nem különültek el egymástól. Mindazonáltal a hercegek önálló vezetői jogát megőrizték, s a hercegek egyenrangúságát sem kérdőjelezte meg soha senki.

A sötétség terjedése évszázadok óta nyugtalanságot okozott a tündék között, mindazonáltal sokáig nem volt kézzelfogható okuk az aggodalomra. Talán száz évvel ezelőtt azonban váratlan támadás érte a Viljujszkoje-platón élő tündéket, akik kénytelenek voltak keletre menekülni, hátra hagyva lakhelyeiket, és minden értéküket. A birodalom erejének összefogásával hosszas harcokban végül visszafoglalták a platót, a határokon azonban a támadások nem akartak szűnni. Ebben a helyzetben érkezett hozzájuk a hírnök, aki béketárgyalásokra hívta a hercegeket. S bár gyanakodtak, a népük érdekében a hercegek kötélnek is álltak, elmentek egyezkedni az idegen hatalommal. A tárgyalások helyszínén azonban csapda várt rájuk. Ellenségük foglyul ejtette és megbűvölte őket, s így arra kényszerültek, hogy sötét alakot öltve az ő akaratát teljesítsék mindenek felett. S miközben ők gyűlöletben és kétségbeesésben töltötték el az elmúlt hosszú évtizedeket, újra kék katonák özönlötték el a birodalom területét, feldúlva otthonaikat, és szétszórva a népüket. A tündék észak felé menekültek, s a Léna torkolata környékén rejtőztek el.

A három vándor megrendülten hallgatta a tündék történetét. Ők azonban nem panaszkodni, vagy a múlton rágódni jöttek. Batyujukból három mívesen faragott fadobozkát vettek elő, s a szószólójuk sorban lerakta őket maga elé. Komolyan, átható, de meleg tekintettel nézett Lantalúinra.

– Soha nem találkoztunk, s te talán nem is tudtad, hogy mi létezünk. Amikor te e földet jártad, mi még északabbra éltünk, s mert te az emberek barátja voltál, rejtőztünk előled, ahogy előlük is. De hallottuk nevedet, és jól tudtuk merre jársz, miket csinálsz. Ismertük és tiszteltük tanításodat, és megőriztük nevedet akkor is, amikor elhagytad Szibériát – s vele együtt a küldetésed, a munkád is. Most boldog a szemem, hogy újra látlak, s hogy újra az vagy, akinek lenned kell: Lúnistar, a Kék Mágus, a Kelet Bölcse. És nemcsak boldog vagyok, de hálás is, hiszen visszatérted a legsötétebb időben jött, amikor úgy hittük kihunyt már minden remény. Te azonban szabadulást és békét hoztál mindannyiunknak: nekünk is, az Ernil-en-Dolen-Ernaid számára, de ezzel a népünk, s a Rejtett Királyságok számára is. Hálánk jeléül fogadd el tőlünk ezt a csekély ajándékot!

Felvette a középső dobozt, kinyitotta, és egy ragyogó fehér ékkövet, egy gyémántot vett ki belőle. A kő fénye szikrázva táncolt a meglepett, elbűvölt arcokon. A tünde felemelte az ékszert, hogy mindenki jól láthassa.

– Ez itt a Calagil, a Ragyogó Csillag, népem egyik legbecsesebb kincse. A hagyomány úgy tartja, hogy a párja az égen ragyog ezért a köznyelv gyakran csak Hellúinként említi.