Szeptember 7. Szibéria, Windemorn tornya

Négy nap telt el az összecsapás óta. Ennyi idő alatt Lantalúinnak sikerült helyreállítania a rendet, és valamiféle szervezett működést biztosítani a környéken. Windemorn bukásakor a tizenkét tünde – akikről később kiderült, hogy hercegek – maga is erőtlenné vált, a mágusnak kellett lelket önteni beléjük. Nem volt azonban sok ideje erre, mert odakintről harsány harci kiáltások hallatszottak. Lesietett a torony lépcsőin és még éppen idejében érkezett, hogy megállíthassa a tragédiát. A tisztásra rontó törpök – mint sem törődve Flóin és társai utasításával – a megzavarodott és kék színüket elvesztett katonákra akartak támadni. Lantalúin botja nagyot villant, és hangja, mint a mennydörgés, hömpölygött végig a dombokon. A törpök megtorpantak, és figyelmüket a mágusra irányították. Ő pedig határozottan rendezkedni kezdett, különálló csoportokba telepítve le a különböző harcosokat.

Hamarosan egy népes törp harci tábor, és egy evenki gyülekezőhely alakult ki. A torony másik oldalán az orosz katonák ideiglenes állomáshelyét hozták létre, ahol a visszaérkező, vagy éppen a céltalan bolyongásból előkerülő katonákat fogadták, egységbe szervezték, és a toronyba irányították.

A környékről folyamatosan érkeztek a harcosok. A törpök létszáma lassan háromszázra nőtt, harsányak és harciasak voltak, ahogy a győzelmet ünnepelték. A második napon aztán megérkeztek a kelet felől érkezők is, és Lantalúinnak nem kis fejtörést okozott, hogy mit kezdjen az így összesen hatszáz főre duzzadt sereggel. Végül kisebb járőröket alakított ki belőlük, és szétküldte őket az erdő nyugatabbra és délebbre eső részeibe, hogy hajtsák fel a szabadon maradt orkokat és wargokat.

Az evenkiket először erősen aggasztotta a törpök heves természete, és annak sem örültek, hogy járőrözés címén most ellepik az erdeiket. A mágus azonban megnyugtatta őket, hogy a törpök jelenléte csak ideiglenes, néhány napon belül visszatérnek a csarnokaikba. Hamarosan azonban az evenkiknek is akadt fontosabb dolguk: a harc hírére egyre újabb és újabb csoportjaik kerültek elő, gyakran a családjaikat is magukkal hurcolva, míg végül soha nem látott evenki népgyűlés nem kerekedett a torony tövében. Lantalúin egy tűz köré ültette a sámánokat és főnököket, és hosszú időn keresztül beszélt nekik. Beszélt a gonoszság megjelenéséről, a szívekbe lopakodó árnyékról és a nyugtalanságról, s az evenkiket megosztó átokról. Újra tanította nekik a régi tanokat, az ősi értékeket, s az ősök dicső tetteit, míg végül a főnökök befogadták a szavait, s az evenkik között végre újra helyreállt a béke.

A békülés napján nagy ünnepséget tartottak, s a törzsi dobok hangja, s az énekszó messzire elhallatszott. Másnap pedig a családok tábort bontottak, és szívükben megerősödve, vidáman indultak vissza régi lakhelyeikre. E tanácskozás nyomán Szibéria népei között hosszú időre a béke és a barátság vált általánossá.

A negyedik napon Lantalúin a törpöket is elbocsátotta. Addigra a közeli környéket átfésülték, és megtisztították a gonosz teremtményeitől, a kószáló katonákat pedig a toronyhoz irányították. Búcsúzáskor Lantalúin hosszan méltatta a törpök bátorságát, kitartását és hősiességét, majd egy gyönyörű, hófehér pergamentekercset adott Flóinnak, amit cifra mintás, égővörös viaszpecsét fogott össze. Ezt az írást később Grór király tróntermében állították ki: a pergamen selymes fénye megmagyarázhatatlan, fennkölt fénybe vonta az egész helységet, s akik a ráfestett köszönő sorokat olvasták, mind megteltek a törpök hősiessége és nemes lelke iránti tisztelettel és elismeréssel.

A törpök nagy becsben tartották Lantalúin adományát, s maguk is gyakran olvasgatták. Így járult hozzá köszönőlevél, hogy a törpök valóban olyan nemes szívűek legyenek, mint ahogy azt oly sokszor elolvasták magukról.