kicsit összeszedték magukat, aztán Lantalúin lenyomta a kilincset és óvatosan kitárta az ajtót. Botját maga előtt tartva nesztelenül, de határozottan lépett be, gyorsan körbepillantva, hátha rájuk támadó ellenséggel akadnak össze.

Az ajtó azonban csak egy újabb hosszú, egyenes folyosóra nyílt, ami egyenesen az épület közepe felé vezetett és teljesen üres volt. Sem tárgyak, sem őrök nem látszottak sehol. Gyorsan beléptek hát és sietve igyekeztek a folyosó másik vége felé. Fényre továbbra sem volt szükségük, mert a folyosó falát mindkét oldalról, szabályos közönként apró nyílás törte át, így a külvilág fénye, ha nem is bőségesen, de bejuthatott. A folyosó végén újabb, az előzőhöz hasonló faajtót találtak. Lantalúin ezúttal már biztosra vette, hogy várni fogják őket odabent. Amikor tehát felkészült, harcra készen rántotta fel az ajtót, és ugrott be a következő helységbe.

Nem volt ott azonban senki. Egy újabb széles, félhomályba burkolózó, néptelen folyosón találták magukat. A különbség csak annyi volt, hogy ez a folyosó nem egyenes volt, hanem ívben hajlott, mintha egy nagy kört alkotna. A külső oldalán a toronyból már megszokott lőrésszerű ablakok sorakoztak, s a rajtuk behulló holdfény a belső falra vetült. Az öreg tüzetesebben megvizsgálta a két oldalt, és megállapította: minden ablakkal szemben egy magas, csúcsívben végződő fa ajtó található. Rövid számolgatás után azt is meg tudta mondani, hogy a kör mentén összesen tizenkettő ilyen lehet.

Becsukták az ajtót maguk mögött, aztán óvatosan elindultak a folyosón. Hamarosan azonban körbeértek, visszaérve ugyanoda, ahol beléptek erre a szintre. Megtalálták mind a négy torony bejáratát, de ezek ajtajai, ahogy a belső oldal mind a tizenkét ajtaja is, be voltak csukva, ők meg egyelőre nem kockáztatták meg, hogy bármelyiken is belessenek. Miután azonban nem találtak semmit, végül megálltak az első boltíves ajtónál és összeszedték minden bátorságukat. Az öreg lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt, nem engedett. A mágus megpróbálta óvatosan feszegetni, és erőltetni egy kicsit, hátha csak be van szorulva, de semmire sem ment vele. Hátrább lépve, elgondolkodva szemlélte az ajtót. Aztán a szakállát simogatva megfordult, és az ajtó környékén és a szemben lévő falon is végigjáratta a tekintetét. Végül egy elégedett mordulással bólogatni kezdett, és mosolyogva nekiindult a folyosónak. Meg sem állt addig az ajtóig, amelyre a lőrésszerű ablakokból rávetült a Hold fénye.

– Ez lesz az – mondta mély meggyőződéssel, óvatosan végigsimítva a fa felületén. Egy pillanatra megállt a keze a kilincsen, aztán sóhajtott egy nagyot, és benyitott. Az ajtó kinyílt, a mágus pedig határozott mozdulattal belépett. Arwen szótlan figyelemmel, Tomi szívdobogva követte.

A kupolaterembe jutottak. A kupola sötét égboltként, komoran borult föléjük, legmagasabb pontján tizenkét ágú csillag alakú nyílás törte át, amin keresztül halványan derengtek fel a hajnal első jelei. A tizenkét ág mindegyike egy-egy ajtó felé mutatott, amelyek – legnagyobb meglepetésükre mind nyitva voltak; valószínűleg akkor nyíltak ki, amikor ők is beléptek. A lábuk alatt világos, hideg kőpadló húzódott.

A kör közepén, nekik háttal, magas támlájú trónszék állt. Amikor beléptek, hang nélkül az ellenkező oldal felé siklott, majd lassan, méltóságteljesen megfordult.

Windemorn ült benne.

Két kezét a szék karfáin pihentette, sötétkék köpenye méltóságteljes redőkbe rendezve borította be a szék ülőlapját és lábait. Botja a trónnak támasztva finoman ragyogott, s a belőle áradó fény a mágus ezüst haján megcsillanva dicsfénnyel övezte a fejét. Hideg, kék szeme megvetően nézett rájuk, de, bár tartásából sütött a fenyegetés, elégedett mosoly ült az arcán. Egy percig csak szótlanul szemlélte őket, mintegy kiélvezve a pillanatot. A tünde és az öreg sem tudta mit tegyen, így hát ők is csak vártak a feszült csendben.

– Isten hozott benneteket! – emelkedett fel a székéből Windemorn, nagyvonalúan intve feléjük. Kezébe vette a botját, aztán lesétált a trónszék lábához épített néhány lépcsőn.