között történne ez, annál erősebb lenne az öröme. Hevesen dobogó szívvel, reszkető lábbal tapogatózott a mágus után, amikor a tünde megnyugtató kezét érezte a vállán. Arwen nem is engedte el, együtt követték suhanó árnyékként az előttük haladó öreget. Ő azonban jó darabig ügyet sem vetett rájuk, csak feszülten figyelt a lépcsőház vonakodva feltáruló sötétjébe, amíg egyszer csak egy hirtelen és határozott kézmozdulattal meg nem állította őket. Előttük halvány derengés sejttette, hogy a lépcső végére értek.

Lanatalúin mozdulatlanul hegyezte a fülét, Arwen azonban kézen fogta Tomit és óvatosan a mágus mellé araszolt. Tomi bedugta a fejét a feltáruló üregbe, és szemét meresztgetve próbálta kitalálni, hol lehetnek. Egy hatalmas, sziklába vájt terem durva körvonalai sejlettek fel előtte. A mennyezet egy pontján valószínűleg nyílás lehetett, mert innen egy halvány fénysugár, nem több a halvány derengésnél, a terem közepére esett. Itt egy magányos sziklaszirtet tudtak kivenni, ami, mint egy kilátó vagy szószék, emelkedett a padozat fölé.  A szirt erős vasrácsokkal volt elkerítve, s a rácsokon szögek, és pengék sokasága akadályozta meg, hogy bárki is átjuthasson rajtuk. A rácson belül két kék katona rongycsomóként összeesett, alvó alakját látták, kívül pedig két ork hortyogott. A rácsok előtt, a sima fényesre koptatott szikla taposó lábak ezreire engedett következtetni. És valóban: kissé távolabb, egy dombszerű sziklaemelkedés tövében több nagy nyílás – orkjáratok kijáratai – ásítozott.

Lantalúin nem lépett be az üregbe, csak a nyakát nyújtogatta, hogy minél messzebb lásson, hogy szemügyre vehesse az átellenes oldalt is. Az üreg hátsó oldalából, tőlük jobbra, egy hatalmas barlang nyílt, aminek nyílását a mennyezettől az aljzatig tartó vastag fém rudak zárták el. A rudakon túl hatalmas, szőrös testek hevertek, fújtatás szerű szuszogásuk hangja megtörte a hatalmas terem csendjét. A mágus a barlang fölött elhelyezett táblára mutatott: Волки (Farkasok) betűzte ki, és mutatta Tominak Arwen. A fiú nyugtalanul bólintott, mert bár megnyugtatta, hogy a bestiák karvastagságú rudak mögött vannak, és mind alusznak, azért látta a rácson a felhúzható csapóajtót, és tudta, az álom sem tart örökké.

Az öreg nesztelenül, de fürgén beljebb merészkedett a terembe. Arwen riadtan szorította meg Tomi vállát, és tiltakozva rázta a fejét. A mágus azonban nem akart mélyebben bemenni, csak a saját oldali falat is szemügyre akarta venni. Néhány lépés után megállt, megfordult és szemügyre vette ezt az oldalt is. A kaputól a terem végéig nehéz, fém ajtók hosszú sora látszott. Az ajtók fölött a Гаражи (Garázsok) felirat díszelgett. Az öreg megértően bólogatott és a földet is alaposan megvizsgálta. Sok-sok hatalmas jármű nyomát fedezte föl a sziklákon megtelepedő porba nyomódva.

Egy idő után abbahagyta a vizsgálódást, megfordult, és a sziklaemelvényen túl, az üreg szemben lévő falát kezdte kémlelni. Lábujjhegyre állt, a nyakát nyújtogatta, még a kezével a szemét leárnyékolva is igyekezett minél élesebben látni. De így is csak a falba vájt kisebb barlangok sorát, s a bejáratukat elzáró durva rácsok tompa csillogását sikerült kivennie a homályból. Valahol még sejtette a fölöttük elhelyezett feliratok helyét, de azokat kibetűzni már nem volt képes. Kérdőn nézett vissza Arwenre. „Тюрьми” (Börtönök) formálta a szájával a tünde.

Az öregben egy pillanatra bent akadt a szusz, aztán haragosan villant a szeme. Már indult is volna a börtönök felé, amikor a tünde kezének határozott intése megállásra késztette. Felvont tekintettel nézett rá, Arwen azonban csak ismét intett, hogy jöjjön vissza hozzájuk. Lantalúin vonakodva odament és szúrós szemmel várta a tünde magyarázatát.

– Az álom hamarosan elmúlik – lehelte Arwen. – Ha most a rabokkal foglalkozol, felébreszted a szolgákat, és sosem jutunk el a gonosz mágusig. Használjuk ki az időt, amíg szabadon mozoghatunk!

Lantalúin elégedetlenül szorította össze a száját, de kénytelen volt beleegyezően bólintani.

– Hol vagyunk? – kérdezte ugyanolyan halkan a tünde.