tündeszőtte álomból és visszazökkenni a valóság körülményei közé. De nem volt mit tenni, így hát gyorsan összeszedte magát, hiszen sürgette őket az idő.

Óvatosan bemerészkedtek a kapun. Valamivel beljebb, néhány méterre egy őr aludt elterülve a kövezeten. Nesztelenül elhaladtak mellette, mert kissé távolabb, a jobb oldali falon egy ajtó körvonalait látták felsejleni.

Az ajtó azonban zárva volt. Mellette elektronikus azonosítót láttak, egy széles, vékony nyílással.

– Kártya – lehelte hang nélkül Tomi. Visszament a földön heverő őrhöz és néhány perc múlva a biztonsági kártyájával tért vissza. Óvatosan benyomta a nyílásba, miközben a tünde és a mágus lélegzetvisszafojtva figyeltek. A kijelzőn négy csillag kezdett világítva villogni. Arwen és Lantalúin meghökkenve néztek, Tomi azonban csak egy percig ráncolta a homlokát, utána bátran begépelte: 2 – 4 – 3 – 4.

Az ajtó halk kattanással kinyílt. Gyorsan beléptek, óvatosan a falak mentén haladva. Az ajtó becsukódott, de belülről nem látszott azonosító – bezáródtak a toronyba. Az öreg Tomira nézett és suttogva megkérdezte:

– Honnan tudtad, hogy 2 – 4 – 3 – 4?

A fiú halvány mosollyal válaszolt.

– Látszik, hogy nincs mobilod. Nem a számokat ütöttem be, hanem azt, hogy AGDI. A kártya fizikailag, a kód szellemileg biztosította a védelmet. De nem lehetett túl bonyolult, mert akkor az egyszerűbb szolgák nem tudnának bejönni.

Az öreg elismerően nézett rá. Egy pillanatra úgy tűnt, újabb kérdést tesz fel, aztán mégis csak biccentett és figyelmét a folyosóra fordította. Mindannyian a falakhoz lapultak, úgy fürkészték maguk előtt a távolba vesző, sötét járatot. Miután semmi sem moccant, és nesz sem hallatszott, nesztelenül nekiindultak. Elöl Lantalúin haladt, aki – tekintettel a sötétre – a botja végére halványan pislákoló fényt gyújtott. Őt követte Tomi, leghátul pedig Arwen vigyázta a lépteiket. Alig haladtak azonban egy kőhajításnyira, a folyosó bal oldalán ajtók hosszú sora bontakozott ki előttük. A mágus óvatosan az elsőhöz lépett és a fényt magasba tartva megszemlélte. Sötét táblán a Кладовая feliratot látták.

– Raktárak – lehelte halkan az öreg, végigintve az egész soron. Rövid keresés után újabb, kisebb feliratot is talált: Снаряд (Lőszer). Értőn bólogatva haladt az ajtók előtt, mindegyiket gondosan végignézve. Hamarosan a kisebb felirat Одежда (Ruha) címre változott, majd a folyosó utolsó harmadára a Продовольствие (Élelmiszer) volt jellemző. Végére értek a folyosónak, anélkül, hogy bárkivel találkoztak, vagy bármi különleges történt volna. A mágus bevilágított a fordulóba, ahol egy hasonlóan hosszú és sötét folyosó tárult föl előttük. A másik oldalon, a sarokban azonban egy nagy kaput találtak. Be volt zárva, és tábla lógott rajta: ОПАСНОСТЬ (Veszély!) hirdette a felírat, majd alatta a ВХОДИТЬ ВОСПРЕЩАЕТСЯ! (Belépni tilos!) utasítás állt.

Lantalúin csak egy pillanatig habozott. Leakasztotta a táblát és két kézzel betaszította a kapuszárnyakat. Sötét és huzatos lépcsőházat találtak, amelynek széles ürege jobb felől, csigalépcsőbe tekeredve gyorsan eltűnt a mélyben, a másik irányban pedig merész ívben vezetett fölfelé a felsőbb szintek felé. Az öreg szintén hamar döntött, s bár egy gondolatnyi ideig a felfelé induló lépcsősort nézte, aztán mégis lefelé indult. Arwen azonban elkapta a vállát és kérdőn nézett rá. A mágus zavartan nézett rá vissza és megrántotta a vállát, kifejezve ezzel azt, hogy maga sem tudja, miért érzi fontosnak, hogy lemenjenek. A tünde megrázta a fejét és némi kétségbeeséssel pillantott rá. Az öreg azonban óvatosan kiszabadította a karját, eloltotta a botját és óvatosan, de határozott elindult lefelé. Tomi és Arwen kénytelen-kelletlen utána botorkáltak.

Ahogy haladtak egyre lejjebb a mélyülő sötétben, Tomi a gyűlölet dögletes bűzét érezte párologni a falakból. Nem tudta, mi vár rájuk a mélyben, de abban biztos volt, hogy az illető valamiféle torz örömet érezne az elpusztításukban – és minél fájdalmasabb körülmények