A Zene, a Nagy Muzsika szólt a teremtés hajnalán

S most ott dalol az esőben, a harmatként hulló csodán

A csacsogó csermelyből, zúgó folyóból árad felénk

A felhők játékán, hóban és jégben zengi ránk a fényt

S ha füledbe illan távolról az Ulumúri hangja

Szólít a tenger, indulj már, szíved a vágy fogva tartja

A hullámok dörgő robaja, s örökös játéka vár

Védelmed, s a bölcsesség kútfeje a Vizek Ura már.

 

És Zene szól a kőben, a rögben, a pendülő ércben

Ahogy ékszerré válik és ragyog a tünde kezében

És földöntúli zene a drágakövek ragyogása

S a barlangok méhében születő cseppkövek varázsa

S a Világ Kovácsa ott ül a magas bércek ormain

S Tanítónkként reánk föntről mindig nyájasan tekint

Ó Naugrik Atyja! Ki felhúztad a Pelóri falát!

Halld meg és fogadd el száműzött, vándorló néped dalát!

 

Vána könnyű léptein a friss tavasz új dala árad

Kacagása virágba-levélbe borítja a fákat

S a bólogató fák bölcs múltat, hosszú jövőt üzennek

S óvón járnak-kelnek köztük pásztoraik a vén Entek

A virágok tarka sokasága felragyog az égig

Formáik, színeik Kementári szellemét dicsérik

S a gyümölcs is áldott kezének éltető alkotása

Millió dallamot sző az élet a Nagy Muzsikába.

 

S zenét rivall a Valaróma is Aldaron kezében

Ahogy gonoszra vadászik Középfölde erdejében

Kelevéze elől rettegve futnak, bújnak a szörnyek

Nyomaiban mindig békés, nyugodalmas napok jönnek

A quendek népét vezette Nahar büszke nyerítése

Az Erdők Ura így hívott minket az éltető Fénybe

S bár a béke és jólét dalaiban leljük örömünk

Ha hív a szükség, ó Vadász, veled mi is útra kelünk.

 

Astaldo ereje záloga a végső győzelemnek

Ha az Erők a Gonoszság ellen háborúba mennek

Diadalmas himnusz a bátor Vitéznek kacagása

S küzdelemben nincsen senki, aki neki ellenállna

Kitartása, ügyessége minden harcos példaképe

De hűség és jóindulat költözött vidám szívébe

Sebesen fut, gondolatként, küldetésbe, nagy csatába

S nem érheti utol senki más, csak párja, Nessa lába.

 

Sorsunk vásznát túl a Tengeren a csöndes Takács szövi

De ítéletét a tetteinkről száján nem ejti ki

A Végzet komor dallama ül Námo tágas termein

S a szótlan úr, mint kőszobor a világra némán tekint

Te, ki őre vagy a Sorsnak, és természet adta Jognak

Adj nyugodalmat és békét a tőlünk eltávozottnak!

S míg a holtakon az elmélyült gondolkodás csendje ül

A Sors Ura magányos hangon a Döntésről hegedül.