– Megleptél, Úrnőm! Hála neked, hogy kisegítesz a bajban, amikor már a lehetőségeim végére értem!

Meghajolt a tünde előtt, aztán a törpök felé fordult.

– Tőletek is kérnék valamit, jó Flóinom! – mondta a vezetőjüknek. – Azt gyilkosság lenne kérnem, hogy kövessetek minket a toronyba. S ráadásul szükségtelen is. Hamarosan megérkeznek azonban a keletről előre nyomuló törpök. Fontos lenne biztosítani a torony környékét, és figyelmeztetni őket, különben értelmetlen öldöklés lesz a környező tisztáson. Biztos, hogy velük együtt ellenséges katonák is megjelennek majd, s az összecsapás nemcsak a ti harcosaitokat, de a mi küldetésünket is veszélyeztetné.

Flóin egy pillanatig elégedetlenül hallgatott, aztán megértve feladata fontosságát, beleegyezően bólintott. Intett a társainak, akik szó nélkül szedelőzködni kezdtek.

Lantalúin végignézett a társaságon, aztán kiadta az utasítást.

– Gyerünk! – Azzal magukra kanyarították a tünde köpenyeket és nesztelenül kisurrantak a tisztásra. Hang nélkül jutottak el a kapu előteréig. Itt megálltak, s a mágus intésére a törpök jobb felé elindultak megkerülni a tornyot. Megvárták, míg alakjuk belevész a kora hajnal sötétjébe. Aztán Arwen ledobta a köpenyét, s magát kihúzva felnézett a fekete csúcsokra. Bár haja sötét volt, s a ruhája is beleolvadt az erdő színeibe, valahogy mégis élesen rajzolódott ki az alakja a homályban, s mintha fény nélkül is ragyogott volna. Tomit újra lenyűgözte a tünde hölgy páratlan szépsége, tátott szájjal nézett rá.

A tünde pedig énekelni kezdett, s a dal egyre erősödve és kiteljesedve szállt fel a csillagok felé, előbb megtöltve a tisztást, aztán a kapun át a tornyot, hogy a szívekig hatolva betöltse az éjszakát. Tomit újra elöntötte a csodálat, ahogy ismét átjárta a dal keltette különleges érzés. Mintha megtelt volna valamiféle érthetetlen gyönyörűséggel, olyan édes volt számára a dallam, ugyanakkor majd megszakadt a szíve az énekben felismert szomorúságtól. Táncolni és sírni szeretett volna, s a tündéhez szaladva megölelni, hogy megvigasztalja, s maga is vigasztalást nyerjen. És énekelni akart, kiénekelni magából mindazt a fájdalmat és félelmet, amit a dal által felismert és megélt magában. De csak állt megkövülten és mozdulatlanul, egy hang nélkül, amíg úgy nem érezte, a hangok puha bársony lepelként rá nem telepednek és gyöngéden be nem burkolják. Akkor csendben összecsuklott és a földön elterülve békés, mély álomba merült. Arwen pedig csak énekelt tovább.

Tiszta és sötét volt az éj, mikor felnyitottam szemem

S gyémánt csillagok nevettek rám – túl az égi tengeren

Ó dicső Carnil! Ragyogó Luinil! S te, Menelmacar!

Fényetek tölti be szemem és szívem, csordultig hamar

S ha a Valacirca jele fölúszik büszkén az égre

Reánk az áldott Elentári tiszta, szép szeme néz le

Ó Tintalle! Ó szépséges, dicső királynőnk, Elbereth!

Óvó kezed, mi minden bánat közt szilárdan átvezet.

Az Oiolosse bércein állva ragyogsz, mint a hó

Melletted áll az Első Király örök társad, Súlimo

És ha körötted a csillagok halvány muzsikája cseng

Leheletében a szellők halk szava csöndesen dereng

S a szelek vad diadalma harsányan, büszkén trombitál

Hátukon a Király küldötte sas is messze-messze száll

Így ér el Arda végéig a Király megtartó keze

S tölti be Birodalma szegét-zugát az éltető Zene.