– Magad tanítottad: a dolgok nem olyan összetettek és viszonylagosak. Az ember felelőssége a saját tettei után nyomon követhető. Az igazság nem az eredményben van, hanem a lelkületben. A szándékban és a hozzáállásban, ahogy a velünk kapcsolatba kerülőkkel bánunk. Ne aggodalmaskodj, csak tarts magad ehhez az ősi igazsághoz!

Azzal, mielőtt Lantalúin egy szót is szólhatott volna, nyom nélkül eltűnt. A mágus egy pillanatig megkövülten bámult, aztán felugrott, mintha az ismeretlen után akarna indulni. Akármerre nézett azonban, csak az alvó erdőt látta. Végül megsimogatta a szakállát, visszaült a helyére és elgondolkodott.

– Igaz, igaza van – bólogatott végül. – Szinte magam is megfeledkeztem arról, hogy két lábbal a földön álljak, s majdnem elvesztem a szövevényes spekulációk erdejében. Pedig az élet nem is olyan bonyolult. Már nem számít, hogy miként fog rám emlékezni az utókor, és nem érdekel, hogy mit vár el a külvilág. Lehet, hogy most még nem tudom, de ha eljön az ideje, világos lesz, mi a helyes megoldás. Az a lényeg, ahogy másokra nézek, ahogy másokhoz viszonyulok. És bár törekedni fogok rá, nem a győzelem a mérce. Tudni fogom, mi a helyes, amikor eljön az ideje, ahogy mindig is tudtam. És Manwë üzenete szerint ez éppen elég.

Az öreg megnyugodott, s ahogy egyre inkább elfogadta a felismert megoldást, arcán felragyogott a békés derű. Hátát egy fatörzsnek vetette, és várakozóan nézte a csillagokat.

Hajnali négy óra felé járhatott az idő, amikor váratlanul zaj hallatszott a torony felől. A Nagy Kapu kitárult és csapatszállító teherautók, páncélozott, gépágyúkkal felszerelt harci járművek robogtak ki rajta, hosszú sorban egymás után. A gépeket két oldalt hatalmas szürke farkasok kísérték, futtukban kilógó, vörös nyelvvel és éles agyarakkal. Némelyikük hátán katonák is lovagoltak. A sereg csak áramlott ki a várból: kocsik és bestiák, katonák és fegyverek megszámlálhatatlan mennyiségben, s haladtak tovább az erdőbe, a nyugati úton. Az erdő csendjét felverte a motorok búgása és a mancsok dobogása, s hamarosan a tisztás felett láthatóan is terjengeni kezdett a felvert por.

Természetesen Lantalúin kísérői is felébredtek a zajra. Halkan odahúzódtak a mágus mellé, és elhűlten nézték az irdatlan tömeget. A felvonuló hadak mindannyiuk szívébe félelmet plántáltak. S a harcosok csak jöttek-jöttek, vég nélkül, hosszú perceken át.

Talán egy fél órát tarthatott a rettenetes felvonulás, mire az utolsó katona is kilépett a kapun, végigmasírozott az úton és eltűnt az erdőben. Egy ideig még hallhatták a sereg távolodó zaját és láthatták a szállongó, lassan leülepedő port. Aztán amikor újra csend lett, óvatosan megmoccantak és félve néztek a Nagy Kapu üresen ásító torka felé. Végül Lantalúin megszólalt.

– Menjünk!

Mielőtt azonban kiléphetett volna az árnyékból, Arwen hirtelen megfogta a karját.

– Várj! – kérte aggodalmasan. – Mit akarsz tenni?

Az öreg némi haraggal a hangjában válaszolt.

– Sok lehetőségünk nincs. Most nyitva a kapu, nehézségek nélkül be tudunk jutni. Aztán majd meglátjuk.

Arwen könyörgőn nézett rá.

– Ne tedd ezt, barátom! Ez olyan, mintha feladnánk magunkat. Nem bukhatunk el ilyen könnyen, itt a végén, a cél előtt!

A mágus zavart nyugtalansággal kérdezett vissza.

– Mégis, mi mást tehetnénk? Van jobb ötleted?

A tünde hallgatott egy pillanatig, aztán így szólt.

– Engedd meg, hogy mielőtt belépnénk, énekelhessek a kapu előtt. Én Lúthien ivadéka vagyok, s a hangomnak ugyanúgy hatalma van, mint ahogy az övének is volt. Álmot bocsátok rájuk, hogy sértetlenül bejuthassunk.

Az öreg leplezetlen elismeréssel nézett rá, aztán bólogatni kezdett.