mire a beosztottai a kábelekhez léptek és felhúzatták magukat a helikopterbe. A tizedes utolsóként szállt fel. Ahogy felért, leült az ajtónyílásba, és a lábát kifelé lógatva bámult visszafelé. Képtelen volt felfogni, hogy így ért véget az akció. Csak intett a pilótának, aki lágy ívben megfordította a gépet és a hajó felé indult. Ahogy távolodtak, maga sem tudta, pontosan miért, Fred torkát egyre jobban szorította a szomorúság. Valahol legbelül érezte, hogy e bevetés során nemcsak tapasztalt katonává, igazi harcossá vált, de ez a tapasztalat érlelte igazán felnőtt férfivá is. S ahogy nézett vissza a hegyre, egyszerre csak a hegy északi, tenger felé lejtő nyúlványa mögül egy halványan ragyogó pont úszott elő, akár egy csillag tükröződő képe, s ez a tiszta ragyogás némán és egyenletesen haladva, mintha a lélek útján haladna végigsiklott a tenger felszínén, míg csak el nem érte a látóhatárt messze északon és el nem tűnt a szeme elől. Akkor visszamászott a helikopter belsejébe, hátát a falnak vetette és csukott szemmel, szótlanul töltötte az utat.

Amikor megérkeztek a hajóra, egy katona már a leszállópályán várta. A harcosokat egészségügyi vizsgálatra, majd pihenni küldték, őt azonban az ezredes azonnal magához kérette. Igyekezett szabatosan és részletesen beszámolni mindenről, az ezredest azonban semmiképp sem tudta megnyugtatni. Akárhogy nézték is, az útjukról szóló akta sok tekintetben hiányos marad, és nem tudták megtalálni a megnyugtató válaszokat.

– Nem az a bajom, hogy az első bevetésnél értelmetlenül elvesztettünk huszonöt embert – magyarázta O’Neil. – Ez ugyan tragikus, de magyarázható. És persze jó, hogy a második akcióról mindenki épségben visszajött. Értékelem a munkáját tizedes, komolyan értékelem. De úgy vittük sikerre a küldetésünk, hogy végül fogalmunk sincs, mit csináltunk, hogy valóban sikerrel térhetünk-e haza, és ráadásul elvesztettük az egyetlen embert, akitől válaszokat kaphatnánk.

Az ezredes elégedetlenül csóválta a fejét. Végül azonban, bár az egész napot az elemzésekre, a katonák kikérdezésére és elméletek kiagyalására szánták, mégsem tudtak közelebb kerülni a megoldáshoz. Végül az ezredes a következőt írta a jelentésében:

„A második akció keretében a célkörzetbe juttattuk a velünk érkező specialistát, John G. Glorfindelt, aki az akció idejére őrnagyi rangot kapott, bár a küldetésben nem katonai funkciót töltött be. A specialista a terveknek megfelelően behatolt a célzott vulkán belsejébe, s ott az előzetes elképzeléseknek megfelelően megindította azokat a geokémiai folyamatokat, amelyek a vulkán legutolsó kitöréséhez vezettek. Ezzel sikerült megtisztítani a vulkán csatornarendszerét, így a továbbiakban a vulkántól atipikus működés nem várható. A beavatkozás következményeként életét vesztette John G. Glorfindel őrnagy, specialista, aki már induláskor tisztában volt azzal, hogy küldetése kizárólag életének feláldozásával teljesíthető. Az akció másnapján katonai tiszteletadás keretében emlékeztünk meg az őrnagy hősies, példamutató felelősségvállalásáról.”

Másnap egy partraszálló egység a helyszínen is megvizsgálta a maradványokat. A homokzsákokat visszahordták a hajóra, és megkeresték a terepjáró maradványait is, amelyek a lávába olvadva maradtak meg. A nyílásnak semmi nyoma nem maradt, ennél is elgondolkodtatóbb volt azonban, hogy a farkasoknak sem maradt semmi nyoma. A csapások leginkább vízmosásokra emlékeztettek, mást pedig semmit nem találtak.

Délután visszahajóztak a McMurdo kikötőjéhez, hogy másnap átvizsgálják az első partraszállási kísérlet helyét is. Itt újabb meglepetés várta őket: a lezuhant helikopter végül felrobbant, és felrobbantotta a három áldozatul esett jármű benzintankját is. Így az egész környék megégett, beleértve az elesett katonák maradványait is. Ezért aztán itt sem tudtak egyértelmű bizonyítékot találni a farkasok támadására. Mindenesetre a holttesteket összeszedték és a hajó fedélzetére vitték, a szerencsétlen akció helyére pedig egy nagy követ állítottak, amelyen név szerint felsorolták az elesett katonákat.