föld maradt. Biztonságban megvetették a lábukat, s azonnal elfoglalták helyüket a várfal négy oldalán. A nyolc-tíz méterre is kilövellő lánggal gyorsan végigpásztázták a környéket, hogy véletlenül se férhessen semmi a közelükbe. Mire végeztek, már megérkezett a következő négyes is, és a nyolc védő így már kényelmesen ellenőrzése alatt tudta tartani a vidéket.

Miután elküldte a helikoptert újabb homokzsákokért és emberekért, Glorfindel is leereszkedett a katonák közé. Körbejárta az alkalmi erődítményüket, szemügyre vette a sötétbe vesző tájat, s elnézett a rá váró hegy felé is. Ő látta, amit a katonák a tűz fényétől elvakulva nem láthattak: a fény körén kívül gyűlő farkasok vérszomjas hordáját. És látta azt is, hogy az út a hegy nyílásáig nagyon hosszú, nagyon igyekeznie kell majd. Felettük a kisebb helikopter lankadatlanul körözött, de nem világított, nem közeledett, csak figyelt, ahogy meghagyta nekik.

Hamarosan visszaért a nagyobbik gép is, és újra elkezdték a homokzsákokat dobálni. Ezúttal azonban négy rakodó katona is érkezett, akik a leérkező anyagból serényen nekifogtak a kivezető folyosó felépítésének. Amint néhány méterrel elkészültek, a helikopterből újabb és újabb lángszórós páros érkezett, hogy két oldalról biztosítsák a folyosót. Lassan az építmény egy tűzben ragyogó hatalmas virág képét rajzolta a halott földre.

Mire elkészült a folyosó, közel harminc méteres utat építettek és néhány száz méterre megközelítették a barlangot. A nagy gép ismét elment, hogy elhozza a tündének a terepjárót.

Nem kellett sokat várniuk. A terepjáróval pedig megérkezett az utolsó ember is, Fred, aki szintén lángszórót hozott magával. A tünde magában elmosolyodott, aztán így szólt a fiatal tizedeshez.

– Minden rendben van. Én most kocsiba szállok, és a töltésen végighaladva, ezen az enyhe jobb kanyaron, a lehető leggyorsabban megpróbálok eljutni a nyíláshoz. Amint elhagytam a folyosót, szedd össze az embereket és vidd vissza őket a hajóra! Értetted? Te vagy a főnök.

– Igen, uram! – felelte Fred az izgalomtól kipirultan, feszes vigyázban. A tünde vállon veregette, és elsietett a kocsihoz.

Beszállva ellenőrizte, hogy a csomagjait a kérésének megfelelően helyezték-e el az első ülés előtt. Mikor mindent rendben talált, lezárta a kocsi összes nyílását, a folyosó elejéhez gördült és túráztatta kicsit a motort. A katonák hallották a készülődést, de egyikük sem mert megfordulni, hogy megnézze az indulást. Így – miután a rakodók már visszaszálltak a helikopterre – csak Fred nézte végig Glorfindel készülődését. A sötét ablakokon keresztül azonban ő sem látott túl sokat.

A tünde végül keményen megmarkolta a kormányt, a gázba taposott és felengedte a kuplungot. A kocsi kilőtt és egyre nagyobb sebességet elérve száguldott a folyosó vége felé. Ahogy odaért, elképesztő tempóban kivágódott a lángcsóvák közül és belerohant a sötétségbe. Fred azonnal előkapta az infravörös távcsövét, azzal követte a terepjáró útját.

A kocsi alig tett meg ötven métert, máris megelevenedett körülötte a környék. Szinte a semmiből bukkantak elő a hatalmas fenevadak, hogy a kocsira vessék magukat. Az azonban gyors volt, így a bestiák többnyire elvétették az ugrást, ha pedig mégsem, akkor lesodródtak a váratlan sebességtől.

Fred izgatottan topogva követte a versenyfutást. Rémülettől elszoruló torokkal látta, hogy a csapáson túli dombokról is farkasok vágtatnak elő, hogy a kocsi elé vágva feltartóztassák. Úgy tűnt, olyan túlerővel van dolguk, amivel nem számolhattak, s aminek legyőzésére a tünde egyedül képtelen lesz. Fred gyorsan körülnézett és döntött.

– Hé, ti ott! – ordította. – A kört alkotó nyolc ember zárja az alakzatot! A folyosót védő húsz katona szintén kört formál, és velem jön! Futólépés indul!

A társai egy pillanatra úgy tűnt, ellenkezni fognak, de végül szó nélkül engedelmeskedtek. Nagy kört formáltak körülötte, és az iránymutatásának megfelelően elindultak a lejtőn lefelé, a nyíláshoz vezető legrövidebb úton.