biztosít a lenti embereknek, ha a lángszórók közül valamelyik elromlik, vagy kifogy. A védőművek mögé újabb embereket teszünk le, akik megerősítik majd a tornyot, és egy hosszú kijáró folyosót építenek a hegy felé. E folyosó két falára úja lángszórósokat küldünk mindkét irányba. Ha mindennel elkészültünk, a nagy helikopter visszatér a terepjáróért.

A katonák, akik eddig növekvő lelkesedéssel hallgatták a terveket, most hökkenten elhallgattak.

– A kocsira azért van szükség, mert azon fogok elhajtani a hegyhez – magyarázta nyugodtan a tünde. – Ezzel azonban nektek nincs már gondotok. Amint elhagytam a folyosót, a csapat összes tagja visszaszállhat a helikopterekbe. Először persze az építők, aztán sorra a lángszórósok. Ügyeljetek arra, hogy mindig fedezzétek egymás hátát!

Tartott egy rövid szünetet, aztán megkérdezte:

– Nos, ki tart velem?

A zavart csöndet Fred törte meg.

– De mi lesz önnel, uram?

A tünde helytelenítően ráncolta a homlokát.

– A hajóra visszatérve mindent látni fogtok. Ha sikerrel járok, egyértelmű jele lesz. Ha nem, annak is, akkor hajózzatok vissza Amerikába, eszetekbe ne jusson utánam jönni! Világos?

– Igen, uram! – mondta bizonytalanul Fred. Glorfindel érezte a hezitálását, ezért hozzátette:

– Ez parancs!

Ismét körbenézett a katonákon. Azok közül előbb itt egy, aztán ott még egy, aztán még újabb és újabb emberek léptek ki, hogy vele tartanának. Gyorsan számolni kezdte őket, s egyben jól meg is nézte mindet, vajon melyik milyen feladatra lesz majd alkalmas. Hamarosan kiválasztotta az első nyolc lángszóróst, aztán hat építőt, végül még tíz-tíz lángszóróst a kijárat két oldalára. Ahogy számolta, ezzel körülbelül 25-30 méter hosszú kijáratot tud majd biztosítani magának. A harmincnégy katonát, meg a két pilótát elküldte készülni, a többieknek pedig megmutatta, mit és mennyit pakoljanak a gépekbe. Átnézte a terepjárót is, gondosan ügyelve arra, hogy a külsején minél kevesebb lehetőséget hagyjon a támadásra.

Kilenc óra felé a két gép felszállásra készen állt, a katonák és a felszerelés a helyére került, s Glorfindel jelt adott az indulásra. Az ezredes a szobája ablakából nézte a két felszálló helikoptert. Nem szólt, nem is utasított senkit semmire.

Glorfindel a pilóta mellől figyelte az alattuk elsuhanó tengert, s az előttük kibontakozó partot. A hegy most valahogy fenyegetőbbnek tűnt, a füst is mintha intenzívebben áramlott volna belőle, s a csúcsa fölött, baljós fekete árnyékként ült meg. Mintha azt üzente volna, a hegy elfogadta a kihívást.

Szó nélkül repültek a part fölé, s onnan végig a töltésszerű buckák fölött, míg végül elég közel nem jutottak, s a tünde meg nem állította a gépet. A pilóta egyre lejjebb ereszkedett, míg végül körülbelül nyolc-tíz méter magasban megállt. A tünde hátrament a raktérbe, hogy irányítsa a homokbálák kidobálását. A katonák nagy figyelemmel követték az utasításait.

A munka nehezebb volt, mint várták. Minden zsák eleresztése előtt gondosan célozni kellett, s biztos kézzel kellett célba juttatni azokat, hogy valóban védhető, kör alakú sáncot alkossanak. De végül, bár alaposan elfáradtak benne, elkészült a torony. Körülbelül öt méter átmérőjű, közel másfél méter magas fal alkotta.

Glorfindel pihenni küldte a rakodó embereit és a nyolc lángszóróst hívta. Megmutatta, hogyan vessék egymásnak a hátukat, s a lelkükre kötötte, hogy már öt méter magasan kapcsolják be a fegyvereiket.

– Nem az a cél, hogy megégessük – magyarázta –, hanem, hogy elkergessük őket.

A katonák bólogattak, aztán alakzatba állva a nyílás fölé helyezkedtek. Egyszerre indultak lefelé, és félúton egyszerre indították a lángcsóvákat. A fellobbanó vakító tűz egy pillanat alatt megvilágította az alattuk elterülő földet. Egy gondolat erejéig mintha égő szemeket és villogó agyarakat láttak volna maguk alatt, aztán az árnyékok szétszaladtak, s csak a csupasz