Azzal a hátára kanyarította a zsákját és felkapta a fegyvereit. Fred most már őszintén csodálkozott.

– Igen, uram – mondta rutinból. Aztán óvatosan kockáztatott. – Kérdezhetek valamit, uram?

– Persze – fordult felé a tünde.

– Ugye, ön a Titkosszolgálattól jött hozzánk, uram?

Fred félve behúzta a nyakát, de a szeme kíváncsian csillogott. Glorfindel elgondolkodva nézett rá.

– Igen, Fred – mondta végül. – Olyan titkos helyről jöttem, amit te el sem tudsz képzelni.

Azzal kilépett az ajtón és elindult a folyosón. A tizedes izgatott arccal követte.

2. Augusztus 18. Falkland-szigetek

A repülő sokkal nagyobb volt, mint amin érkezett, és kényelmesebbnek is tűnt. Tele volt katonákkal, de mielőtt eltűnődhetett volna, hova is üljön, a tizedes továbbvezette a gép első felébe, ahol a tisztek elkülönített ülései voltak. Az ablak mellé ült, mert emlékezett a repülés csodájára.

Ez a repülőút azonban teljesen más volt, mint a korábbi. A gép motorjai jóval erősebbek voltak, s ezért sokkal gyorsabban és sokkal magasabban is repültek. A táj egészen eltörpült alattuk, s aztán el is tűnt a felhők alatt, ahogy elérték az utazási magasságot. Glorfindel a rendszeres megállásokkal is számolt, és meglepve tapasztalta, hogy az egész tizenkétezer kilométeres utat egyben, megszakítások nélkül tették meg. Az ezredes még az út elején eltűnt a pilótafülkében, Custer tüntetőleg kerülte, a katonák pedig vagy elterülve pihenni próbáltak, vagy kisebb csoportokban élénk beszélgetést folytattak. A tünde jól látta Fredet is az egyik ilyen csoportban, ahogy pergő nyelvvel előadott történeteivel szórakoztatja a hallgatóságát. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy közéjük telepedjen, de aztán meggondolta magát. Senkinek nem használna, ha a katonák közé vegyülne. Az út unalmáért egyedül a kilátás szépsége kárpótolta. Bár az alant elterülő tájból nem sokat látott, a szelek szeszélyén borzolódott felhőformák, s a rajtuk játszó csalóka napfény csodálattal töltötte el. S amikor a Nap hanyatlani kezdett a látóhatár szegélye felé és ragyogó arannyal-vörössel színezte a bárányfelhők nyájként úszó sokaságát, a tünde csak mozdulatlanul bámulta a tájat, s lelkét mérhetetlen hála és boldogság töltötte el. Rezzenéstelen tekintettel figyelte a fények játékát mindaddig, amíg a gép ereszkedni nem kezdett, s a felhők alá bukva el nem vette a szeme elől a látványt.

Este nyolc körül szálltak le egy kicsi, kopárnak tűnő sziget barátságtalan katonai repülőterén. Custer vezényszavakat harsogva kommandírozta az embereit, akik pillanatok alatt, fegyelmezett összhangban elhagyták a repülő fedélzetét és alakzatot formázva vigyázzban várták a gép mellett. Innen egyenesen a kikötőbe indultak, ahol már várta őket a felkészített hajó, hogy továbbvigye őket az Antarktisz felé. Glorfindel az ezredes kurta utasításának megfelelően maga is a kikötő felé indult, míg a felettese eltűnt a reptér egyik komor irodaépületében.

A kikötőbe érve a tünde megcsodálta az elé táruló látványt. A part komor védművei között a hatalmas cirkáló úgy emelkedett ki a többi hajó közül, mint királynő a szolgák gyűrűjéből. Ahogy állt, Fred lépett mellé, szintén megcsodálva a hajó fenséges látványát. A tizedes elégedett álmélkodással bólogatott.

– Hát ez nem semmi, igaz, uram? – bukott ki belőle a kérdés, aztán zavartan vigyázzba kapta magát. – Akarom mondani, hogy tetszik a látvány önnek, uram?

A tünde rápillantott, aztán vissza a hajóra.

– Lenyűgöző – mondta. Fred vigyorogva ismét elengedte magát.