– Nézze, George, megértem az álláspontját. Nyilván sok munkája van már ebben az akcióban, a tervezésben is, meg az előkészítésben is, és nem szeretné, ha egy ilyen váratlanul előkerülő alak, mint én, belerondítana ebbe. Semmilyen szempontból. Ez tiszta sor, magam sem éreznék másképp.

Várt egy pillanatot, hátha a másik válaszolni akar, de az őrnagy csak makacsul szorította a kormányt és mereven nézte az utat.

– Higgye el, nincs miért aggódnia! – folytatta a tünde. – Van egy konkrét feladat, amit nekem kell elvégeznem, nem teheti meg más. Ezért kell odavinnie engem. De nem akarok, és talán nem is tudnék beleszólni a maga dolgába.

A másik tovább hallgatott. Glorfindel megcsóválta a fejét.

– Mindenképp muszáj eljutnom a hegyhez – mondta nyugodtan. Custer hevesen felé fordult.

– Befogná végre a száját? Minek ront még tovább a helyzeten? Felfogtam, hogy az egész akcióból éppen a lényeget, a helyzet megoldását akarja kivenni, egyszerű logisztikai feladattá degradálva mindazt, amit eddig megterveztem. És biztos lehet benne, hogy nem maga az egyetlen, aki alkalmas. Ne élje bele magát, hogy maga mekkora egy üdvözítő.

A tünde meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Az igazi harcos képes elvonatkoztatni a személyes ambícióitól. Nem a dicsőség, a béke megteremtése, az értékek védelme a lényeges…

– Ja, hogy maga ilyen nemes harcos! – vágott közbe gúnyosan Custer. – És ha szabad kérdeznem, hol szerezte a harci tapasztalatait? És még valami! Ha ennyire csak az eredmény számít, miért nem tájékoztat normálisan, és engedi meg, hogy én hajtsam végre az akciót? Csak nem azért, mert mégiscsak számít a dicsőség?

Glorfindel szomorúan rázta a fejét.

– Nem, nem azért. Hanem azért, mert biztosan meghalna közben. Én meg nem.

– Beképzelt állat! – ordította Custer magából kikelve. – Azonnal fogd be a szádat, különben Istenemre, itt rugdoslak ki a kocsiból!

Glorfindel tehetetlenül megvonta a vállát és ismét kibámult az ablakon.

Késő este értek Klamath Falls-ba. Nem álltak meg sehol, azonnal a repülőtérre hajtottak. Amint megérkeztek, Custer leparkolta a kocsit, kiszállt, s egy kisebb katonai repülőgép felé vette az útját. A gép láthatóan felszállásra készen rájuk várt, mert amint beszálltak, azonnal útnak is indult. Ahogy fölemelkedtek, Glorfindel óvatosan az ablak mellé helyezkedett és ámulva figyelte az alattuk egyre inkább kinyíló tájat. A repülés sohasem érzett, csodálatos élménnyel ajándékozta meg. Szinte ismét gyermeknek érezte magát, ahogy a házak, dombok, utak összezsugorodtak alatta, s ő, mint egy játékasztalra, úgy tekintett le rájuk. Szinte kedve lett volna lenyúlni, és kicsit átrendezni a tájat, hogy a vidék harmonikusabb, vagy éppen praktikusabb legyen. Teljesen elmerült az újszerűség gyönyörűségében, s mint afféle tünde, átadta magát az új tapasztalat megértésének és átélésének. Érezte, ahogy az élmény mintha a lényébe szivárogna, átalakítja a gondolatait, ahogy a világot látja, s hogy új erővel tölti el képességeit. Érezte, ahogy új bölcsességek magvai kerülnek tudása termékeny talajába, s érezte az izgalmat, amit a növekedés biztos tudatának ujjongó öröme jelentett számára. Boldog volt.

Custer gúnyos, megvető vigyorgással figyelte a tündét, és utálkozva kiköpött. Aztán amikor elunta nézni, előremászott a pilótához, és rádión keresztül utasításokat küldött a katonáinak. Mikor ezzel is végzett, és a pilótával a szakmai dolgokat is kitárgyalták – beleértve a tünde alapos csepülését is – visszamászott az utasülésekhez, elfeküdt és aludni próbált.

Igen hosszan repültek, és kétszer is megálltak tankolni. Mivel Custer aludt, a pilóta meg intézkedett, Glorfindel nem érdeklődött a megállások okáról. Úgy gondolta, minél kevesebbet kérdez, annál kisebb az esély, hogy hibázik és kiderül, az emberek tudományáról milyen keveset tud. Így hát csak némán figyelte, ahogy eltűntek hátuk mögött a hegyek, és kitárult alattuk a nagy síkság, és megilletődve figyelte a feltűnő óceánt.