Augusztus 17. Florida

Mindeközben Glorfindellel is peregtek az események.

Miután elbúcsúzott a mágustól, beszállt az őrnagy mellé a katonai terepjáróba, és elviharzottak a rájuk váró repülőgéphez. Szó nélkül hagyták maguk mögött Fort Klamath házait és tértek rá a tavat keleti oldalról kísérő útra. Néhány perc után azonban az őrnagy váratlanul fékezett, s az útpadkára állította az autót. Leállította a motort és heves mozdulattal a tündéhez fordult.

– Azt hiszem, itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba – mondta határozottan. – Én George Anthony Custer vagyok, az amerikai tengerészgyalogság őrnagya. Az egész pályámat a hadseregnél töltöttem, és saját erőmből másztam végig a szamárlétrát. Minden iskolámat kitűnően végeztem el, és minden küldetésemet kitüntetéssel fejeztem be. Én harcoltam Afganisztánban és harcoltam Irakban. Voltam különleges, titkos bevetésen és mindent tudok a modern hadviselésről, legyen szó nyílt ütközetről, vagy különleges akcióról. Én dolgoztam NATO tisztként Európában, hónapokat töltöttem Oroszországban, dolgoztam Japánban és Izraelben is. Mindent tudok, amit katona tudhat.

Vadul nézett Glorfindelre, de a tünde nem szólt, csak nézett figyelmesen. Ez láthatóan bosszantotta az őrnagyot, aki a mellkasára ütve folytatta.

– És ez most az én akcióm. Én terveztem meg, én állítottam össze a csapatokat, én javasoltam az útirányt és én fogom levezényelni. Világos? Nem fogom hagyni, hogy egy semmiből előtűnt jöttment senki belepiszkáljon a dolgomba! Úgyhogy legjobb, ha most felfogja, nem szólhat bele semmibe, és csak koloncként viszem magammal, bár semmi szükség magára.

– Úgy tűnt, CJ-nek más a véleménye – vetette ellene a tünde nyugodtan.

– CJ! – nevetett fel megvetően Custer. – Mindenki tudja róla, hogy egy ábrándos bolond. Naiv, gyermeki lélek. Egy meserajongó. Elképzelni sem tudom, az elnök miért tűri meg ilyen fontos beosztásban. De azt igen, hogy a katonai dolgokhoz fikarcnyit sem ért. És mondok én magának még valamit! – Gyorsan körülnézett, aztán közelebb hajolva, ujjával fenyegetően Glorfindel felé bökött. – Ezen az úton az én embereimmel lesz körülvéve. Csak egyszer próbálja meg keresztülhúzni az elképzeléseimet! Garantálom, hogy nem kerül vissza élve! Világos?

A tündére meredt, aki nyugodtan nézett vissza rá. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán az őrnagy visszaült a helyére és megvetően annyit mondott.

– Az akció vezetője O’Neil ezredes. Az operatív irányítás az én dolgom. Maga kap egy szárnysegédet, hogy ne unja agyon magát egyedül, de vigyázzon, soha ne legyen láb alatt! És most gyerünk tovább!

Beindította a motort, visszakanyarodott az útra és gázt adva elszáguldott Klamath Falls felé. Glorfindel kibámult az ablakon és az őrnagy szavain töprengett. Az elhangzottak természetesen nem ijesztették meg, de meglepte Custer érzelmeinek hevessége. Tisztában volt vele, hogy a küldetését más nem képes elvégezni, de azt is tudta, hogy szüksége van a másik segítségére. Azt is világosan látta, hogy az őrnagy minden tapasztalata és felkészültsége ellenére nem jó harcos. Ha az lenne, képes lenne uralkodni magán, és képes lenne a célokra koncentrálni az egyéni ambíciói helyett. Pontosan érzékelte az ebből fakadó veszélyt – az őrnagy képes meggondolatlan döntést hozni, csak hogy a kompetenciáját és a saját fontosságát demonstrálja. Ez pedig olyan bizonytalanság, amit nem engedhet meg, mert túlságosan is kockázatossá teszi a dolgok kimenetelét. Minden szót alaposan megfontolva, óvatosan szólalt meg.