igazság, hogy ez felettébb nyugtalanító, nem tudhatjuk, hogy mennyiben és merre befolyásolhatják a küldetésünket.

Csöndben bámultak egymásra, aztán a mágus kiadta az utasítást, és mindannyian visszaindultak az ideiglenes táborhelyükre, ahol a törpök, az élelem és nem utolsó sorban a kötszerek vártak rájuk.

Hiába, hogy későn feküdtek, az öreg ugyanúgy felverte őket hajnalban. Igyekezniük kellett, mert Lantalúin szerint minden perccel növekedett annak veszélye, hogy Windemorn felfedezi őket, vagy váratlan akcióba kezd, amit nem tudnak kivédeni. Így aztán hamarosan ismét medveháton loholtak tovább. Komor sietségben telt el az egész nap. Újabb összetűzésbe már nem keveredtek az ellenséggel, de ahogy közeledtek, egyre többször hallották katonák, vagy járművek hangját a közelükben, sőt, néha mintha lövöldözés zaját is kivehették volna a fák suhogása közül. A táj is kezdett egyre fenyegetőbb lenni: egyre több helyen botlottak barbár erdőirtásokba, eldobált szemétkupacokba és hatalmas járművek mélyen a földbe mart nyomaiba. Egyre erősebben kezdett körvonalazódni bennük a megértés, hogy lassan célhoz érnek – s a céljuknál sötét gonoszság, halálos veszély várja őket. S ahogy a mágus arca egyre feszültebb és eltökéltebb lett, úgy vált Tomi egyre szorongóbbá. A törpök makacs elszántsággal néztek előre, Arwen arcán pedig a megingathatatlan eltökéltség mellett érthetetlen fájdalom tükröződött. Mindazonáltal sem ő, sem a mágus nem szólt egy szót sem, s egy pillanatnyi jelét sem adták, hogy szándékaikban meginognának.

A délután folyamán különös dolog történt. Az egyik nyomasztó erdőirtásnál, amely mint egy fertőzött, beteg seb, csúfította el az erdő békéjét, az öreg bizonytalanul megállt, nem tudva, merre is induljon tovább. Leszálltak a medvék hátáról, hogy könnyebben tájékozódjanak. Ahogy vártak Lantalúin döntésére, Tomi ismerős suhanást és koppanást hallott, s nemsokára megtalálták a faágat átütő, irányt mutató nyílvesszőt. A fiú meglepetésére a mágus csak egy futó pillantást vetett rá, aztán elégedett mordulással visszaindult a medvékhez. Tomi visszanézett a fák közé, de senkit sem látott. Arwenhez fordult, és csodálkozva látta, hogy mosolyog, mintha nagy súlytól szabadult volna meg. Kérdezni akart, de a tünde szó nélkül, halkan a mágus nyomába eredt.

A Nap már a látóhatár peremét érintette, amikor az öreg ismét megállította a csapatot. Leszállt a medve hátáról és gyalog ment tovább. De nem kellett messzire mennie, a bokrok között megtalálta az öreg sámánt, akit keresett. Sietősen váltottak néhány szót, aztán a sámán intett nekik és újra eltűnt a bozótban. Lantalúin szótlanul állt a kis csapattal szemben és csak nézte őket.

– Megérkeztünk – mondta végül. – Itt, a sűrű erdősáv mögött kezdődik a tisztás, amin a torony áll.

Egy percig némán töprengve álltak még, aztán mindannyian lekászálódtak a medvék hátáról. A mágus csöndesen elbúcsúzott az állatoktól és útjukra bocsátotta őket. Azok visszaindultak a rengetegbe és hamarosan eltűntek a fenyők között. A mágus megfordult, összeráncolt tekintettel nézett rájuk, mintha mondani akarna valamit. De nem szólt semmit, csak megmarkolta a botját és óvatosan megindult az erdősáv és a tisztás felé. A többiek halkan követték. Meglepő módon zavartalanul jutottak át a fák és bokrok sűrű szövedékén. Mire besötétedett, elérték a tisztás szegélyét és kibámultak az égre törő tornyok sötét sziluettje felé. A mágus visszalépett a fák takarásába és pihenőt vezényelt a társaságnak. S amíg a többiek lassan elszenderedtek, ő leült a fák alá, s a tornyot nézte.

Szeptember harmadikán éjfélre fordult az óra.