egyetlen hang nélkül nyomott a kezébe. A csönd, és a táj azonban hamarosan ismét elálmosította, s miután úgysem volt jobb dolga – a beszélgetést a mágus szigorúan megtiltotta – ismét összegömbölyödött és tovább aludt. A következő napjuk is hasonlóan telt, az egyetlen változatosságot a hollók jelentették, akik reggel akadtak rájuk, s onnantól kezdve rendszeresen és szorgalmasan hozták a híreket Lantalúinnak. A biztonság kedvéért a mágus egyszerre csak egy madarat fogadott, és a hollók saját nyelvén beszélt velük, nehogy valakinek megüthesse a fülét az emberi beszéd. Ennek következtében a társaság egyetlen tagja sem tudta, milyen hírek érkeztek, s ez különösen Flóint bosszantotta. De ő sem mert kérdezősködni, hiszen az álcájukat semmiképpen nem akarta kockáztatni. A délután közepére a környező hegyek lassan dombokká szelídültek, a folyó medre pedig egyre szélesebbé vált. Tomi egyre inkább úgy érezte, mintha tavon csónakáznának, s ezt sugallta az is, hogy a folyó sebessége is sokat csökkent. Mindez nem volt véletlen: elérték a Bratszki víztározó területét, ahol a visszaduzzasztott folyó tóként pihent meg, s töltötte el a környező völgyeket. Tomi furcsálkodva vette észre, hogy bár a víz körülöttük szinte megállt, ők mégis ugyanúgy haladtak tovább. Egy idő múlva a mágus óvatosan a csónak elejébe mászott, és kikémlelt az álcázó ágak közül. Figyelmesen megszemlélte a partokat és messze előttük a keleti oldalon nyíló széles öböl felé mutatott. Az útjuk e felé az öböl felé tartott, bár áramlatnak semmi nyoma nem látszott.

A Nap már hanyatlani kezdett, mire elérték az öblöt és lassan behajóztak. A partok lassan szűkültek össze, erősen szabdaltak és sziklásak voltak, de tetejüket dús tajgaerdők fedték. Noha a táj érintetlennek látszott, az öreg csendre intette őket, s jelezte, nincs olyan messze a lakott terület, mint gondolnák. Így érték el kora estére a partot, messze befutva az erdőbe, egy a víztározóba ömlő kisebb folyó torkolatánál. A törpök kikászálódtak a csónakból, és azonnal a terep átkutatásába és biztosításába fogtak. Legnagyobb megrökönyödésükre egy öregember várta őket a part menti fák alatt, ráérősen üldögélve egy mohos sziklán. Amikor meglátta őket, kényelmesen feltápászkodott és az érkezők elé sétált. Evenki volt, ez messziről látszott rajta, ezért a törpök morcosan bár, de odaengedték Lantalúinhoz. Illő módon köszöntötték egymást, aztán a sámán röviden magyarázott valamit a saját nyelvén. A mágus figyelmesen meghallgatta, és bólintott. A sámán megfordult, és intésére hirtelen megelevenedett az erdő: a fák közül tizenöt-húsz evenki harcos bújt elő, lándzsákkal, íjjakkal felszerelkezve. Lantalúin kurta parancsokat osztogatott. A harcosok meghallgatták, aztán a sámán vezetésével bevetették magukat a fák közé, és úgy eltűntek, mintha sohase jártak volna ott.

3. Augusztus 31. A tajga

A mágus egy pillanatig még utánuk nézett, aztán jelt adott a többieknek az indulásra. Észak-kelet felé indultak, gyalogosan, hátukon cipelve málhaként minden felszerelésüket. Ennek ellenére meglepően jól haladtak, s ha nem ellenséges földön jártak volna, Tomi még talán élvezte volna is az utat. A Nap incselkedve tűzött le rájuk a fák árnyat adó lombjai között, varázslatos színeket csalva a levelekre és virágokra, a bogarak zümmögése és a madarak éneke pedig az érintetlen természet ártatlanságát idézte a szívükbe. A falat is könnyebben esett, a mosoly is hamarabb jött az ajkukra e napon, mintha nem is a sötét veszély felé haladtak volna, hanem valami örvendetes találkozás elébe. Még a mágus is megenyhült, s az ebéd ideje alatt halkan vidám történetekkel szórakoztatta őket. A törpök is barátságosabbak lettek, de nem feledkeztek meg a feladatukról, továbbra is éber szemmel vigyázták a biztonságukat. Így telt el az egész nap, amelynek estéje egy folyóparton érte utol őket. Lantalúin megálljt vezényelt, s a víz mellett, a bokrok rejtekében készítették el éjszakai szállásukat. Addigra Tomi már jól elfáradt, így a rövid vacsora után gyorsan lefeküdt aludni.