A mágus elégedetlenül vonta fel a szemöldökét, haragosan nézett a törpre.

– Mindenképpen beszélni akartam volna velük. De látom már, ez lehetetlen. Hogyan tervezted tovább? És hogyan akarsz üzenni a csapatoknak?

– Hollókkal. – felelte Flóin. – A mi utunk pedig most lóháton vezet, hogy elkerüljük az alattunk húzódó, és az Irkutszk nevű városhoz kötődő településhalmazt. Körülbelül nyolcvan kilométerre északra aztán hajóra szállunk, onnan vitetjük magunkat az Angara vizével. Ha minden terv szerint halad, holnapután, azon a szakaszon, ahol a folyó nyugatnak fordul, partra szállunk. Onnantól te vezetsz minket.

A mágus beleegyezően felmordult, aztán hozzátette:

– Rendben. Most pedig hívj egy hollót, mert üzenni akarok! S nem csak a törpöknek.

Flóin szótlanul megfordult, s a társaihoz sietett. Hamarosan egy hatalmas fekete madár tűnt fel a fák közül és egy közeli sziklatömbre ereszkedett. Okos szemmel méregette őket. Flóin meghajolt előtte és a mágusra mutatott.

– Üdvöz légy Rärc! Íme az ember, aki üzenni szeretne a segítségeddel.

A holló végigmérte az öreget és enyhén meghajolt.

– Így válnak életté a régmúlt legendák – károgta. – Üdvözöllek, Lúnistar, a letűnt korok regéinek mágusa! Mit tehetek érted?

– Én is üdvözöllek téged, nemes barátom – mondta komolyan Lantalúin. – Sok üzenetet bíznék rád, amit sokfelé kellene széthordanod. Van-e segítséged?

– A mi dolgunkra ne legyen gondod! – felelte az öreg madár. – Holnapra mindenki, akinek szántad, megkapja az üzeneted.

Az öreg elégedett mosollyal bólintott, aztán az ujján számolva, halk hangon, sebesen sorolni kezdte, hogy kiknek mit üzen. A holló csak figyelt, néha óvatosan megbillentve a fejét, vagy meglegyintve a szárnyát. Gondosan megjegyezte, mi szól a különböző törpcsapatoknak, mi az evenki sámánoknak és mi a medvéknek. Végül biccentett a mágus felé és méltóságteljesen elrepült. Az öreg elégedetten sétált vissza a rá váró csapathoz.

– Indulhatunk – mondta mosolyogva, azzal megragadta az egyik ló kantárszárát és elindult a hegyről levezető ösvényen. Flóin serényen mellette termett, a többiek pedig némileg csodálkozva, de szó nélkül követték.

2. Augusztus 30. Az Angara

Északnyugat felé indultak, lefelé a hegyekről, megkerülve a tó csücskét, és jól kitérve a lakott területekre vezető utak köréből. A Nap ragyogóan sütött, de hűvös volt, s élénk szél fújt a fák között. Egész nap lovagoltak, míg kora délutánra, némiképp ismét kelet felé fordulva, végül elérték az Angarát. Látszott, a törpök pontosan tudták, hova igyekeztek. A fák rejtekéből két kisebb csónakot húztak elő, ezeket ügyesen összeerősítették és megfelelő álcázással látták el, hogy távolról nézve az egész tákolmány kidöntött uszadékfának látszódjék. Tartottak egy rövid pihenőt, ettek egy falatot, aztán vízre szálltak. Az egyik csónakba Lantalúin és Tomi szállt be két törp kíséretében, a másikba Arwen a maradék négy törppel, köztük Flóinnal. A törpök ügyesen a folyó fő sodrába kormányozták a járművet, aztán Flóin mindenkinek pihenőt vezényelt, egy törpöt leszámítva, akinek a partokat kellett figyelnie, s arra ügyelnie, hogy ne fussanak véletlenül zátonyra. Tomi nem kérette magát, megpróbált kényelmesen elhelyezkedni és hamarosan elaludt.

Kora este ébredt fel arra, hogy éhes. A folyó szelíden kanyargott alattuk, zátonyok és szigetek között vezetett az útjuk. A természet buja zöldjét, Tomi nem kis meglepetésére, sűrűn törte meg a művelt földek halványabb színe, s a települések, városok fakó szürkéje is. Most értette meg, miért volt szükséges a kis csónak álcázása: ennek köszönhették, hogy nem keltettek feltűnést, és senki nem törődött velük. Elmerengve majszolta a vacsoráját, amit Lantalúin