1. Augusztus 29. Bajkál-tó

Megfogadták Glorfindel tanácsát, megszálltak aznap éjszakára, és csak a hajnal első sugaraival indultak útnak. A napjuk eseménytelenül telt, jól haladtak, s így késő délutánra elérték a helyet, ahonnan a terepjárót elhozták. Miután nem találtak a környéken senkit, beparkolták az autót a garázsba és gyalog folytatták az útjukat.

A parton, a bokrok között elrejtőzve Voronwë már várta őket. Komor volt az arca, mint aki váratlan rossz hírt kapott, de nem szólt semmit. Megvárta, míg beszállnak, aztán szótlanul vitorlát bontott.

Az útjuk visszafelé korántsem volt olyan kellemes és elbűvölő, mint odafelé. Végig erős szél fújt, s a víz felszínét többnyire köd fedte. Arwen és a mágus szótlanul ültek a hajóban, Voronwë pedig úgy irányította az útjukat, mintha ott sem lettek volna. Nyomasztó nyugtalanságban teltek az órák egymás után, még a rövid étkezések és az alvás sem hozott igazán megnyugvást Tominak. Meglepetésére már a harmadik napon megérkeztek a Szürkerévbe, gyorsabban haladtak tehát, mint az odaút során. Alig szálltak ki a vitorlásból, Voronwë azonnal visszafordult. Egy rövid időre megállt ugyan a tündehajónál, hamarosan azonban ismét útra kelt, és nem sokkal később el is tűnt a szemük elől.

Tominak nem maradt ideje a csodálkozásra. Az öreg már fürgén mászta meg a lépcsőket, és egykettőre elérte a szállásukul szolgáló romos házat. Úgy volt, ahogy várta. A házban találta Flóint, aki két társával – és némi főtt étellel – rájuk várt. Gyorsan bekaptak valamit, de a mágus folyamatosan sürgette őket. Még napnyugta előtt útra akart kelni, hogy mihamarabb elérjék a föld alatti törpvasutat.

Minden sietségük ellenére az út ugyanúgy egy hétig tartott, mint az első alkalommal. Némiképp elcsigázva, és jelentősen megcsappant készletekkel érkeztek meg Laurond és a rejtett vasút titkos kapujához.

Tomi azt remélte, a vasúton végre néhány nap pihenőhöz jut, de csalatkoznia kellett. Mindössze két napot utaztak, amikor egy ismeretlen állomáson Flóin kiszállást vezényelt. Egy hosszú és kanyargós alagúton botorkáltak keresztül. A járat sötét volt, a falai durván megmunkáltak. Tomi úgy érezte, sosem lesz vége, amikor egy forduló után váratlanul fény ragyogott fel előttük. Elérték a kijáratot. A nyílás elég szűk volt, még a törpöknek is nehézséget okozott az átbújás, Lantalúin pedig komolyan megküzdött a feladattal. De végül mind átértek, s egy tágasabb, rövid barlangban találták magukat. Itt várt rájuk a kíséretük többi tagja, azaz a hiányzó három törp, akik a lovaikat és a poggyászaikat őrizték. Serényen nekiláttak, és sziklákkal, kövekkel, földdel elfedték a járat bejáratát, hogy senki ne vehesse észre. Aztán kivezették az utazókat a barlang szájához, ahonnan letekinthettek a bozontos hegyoldalra, s az alattuk elterülő hatalmas tóra. A Bajkál-tó nyugati csücskéhez érkeztek. A barlang a Hamar-Daban-hegység északi oldalán nyílt, alattuk a tó partján néhány kisebb település, Vydrino, Bajkalszk és Kultuk látszottak, szemben a túlsó parton pedig az a pont, ahonnan az Angara eredt a Bajkál-tóból. Tomi lenyűgözve nézte a tájat, Lantalúin azonban a törpökhöz fordult.

– Hol találkozunk a többi csapattal? – kérdezte. Flóin némiképp kényszeredetten válaszolt.

– Királyom nem akarta, hogy az akció késedelmet szenvedjen, ezért a kétszer háromszáz harcost előreküldte a megbeszélt indulási helyükre. Egyelőre ott rejtőzködnek és az indulási jelre várnak.