sár a teljes útfelületet elborította. A legszomorúbb és legfélelmetesebb látványt azonban az elhagyott tanyák jelentették. Ezek jó részét kifosztották, egy részüket össze is törték, vagy felgyújtották, s a felszálló füstjük, mint megannyi bánatos, élő figyelmeztető jel oszlott bele az ég szikrázó kékjébe.
- Augusztus 16. Forth Klamath
Hamarosan lejteni kezdett az út, ahogy elhagyták a Kráter-tó közvetlen környékét. Egy folyóvölgyet követve ereszkedtek alá a Felső-Klamath-tó irányában, a 62-es úton. Eseménytelen egyhangúsággal haladtak, a táj csöndes volt és mozdulatlan. Menet közben ettek néhány falatot, hogy elverjék az éhüket, de valójában egyikük sem tudott az ételre figyelni. Lekötötte őket az előttük álló feladat, arra készültek már gondolatban. Délután közepére értek Fort Klamath-ba. Tominak csalódást okozott a hely: várost várt, ehhez képest egy kis települést találtak, amelyet talán fél tucat utca alkotott. Az útjukkal ellentétben, itt nyüzsögtek az emberek: elsősorban katonák, de sok civil is. A fiú csodálkozott, hogy a nagy jövés-menésben senki nem foglalkozik velük, mégis így volt. Talán azért, mert már túljutottak egy katonai ellenőrzési ponton, de úgy parkoltak le a város széli parkolóban, hogy senki nem kérdezett tőlük semmit.
A parkoló átellenes oldalán sietve felállított emelvényt láttak, amely mögött nemzeti jelképek és amerikai zászlók sorakoztak. Az emelvényen egy pulpitus állt megszámlálhatatlan mikrofonnal. A háttér szabadon volt hagyva, az előtér azonban kordonokkal volt elkerítve és szabályos távolságokra rendőrök álltak mellettük. A kordonnal elkerített részen, az emelvény előtt izgatott tömeg gyülekezett, láthatóan valami fontos eseményre várva.
Kiszálltak a terepjáróból és alaposan körülnéztek. Tomi a tömeg felé intett.
– Ők várják az elnököt. Nekünk is oda kéne mennünk, hogy szólni tudjunk hozzá.
Az öreg bólintott, de nem mozdult, csak nézelődött tovább. A két tünde is türelmesen várt, láthatóan a mágusra bízták az irányítást. Nem sokkal később a főúton kocsioszlop tűnt föl. Elegáns, fekete autók érkeztek, melyek a rendőrök irányítása és fontoskodása mellett leparkoltak az emelvény közelében. A kocsikból fekete zakós, napszemüveges biztonsági emberek sokasága szállt ki, majd az elnök, nagy számú kísérettel körbevéve. A testőrök haladéktalanul biztosították az elnök útvonalát, míg az elnök gyors megbeszélést folytatott az embereivel, láthatóan tájékozódott és utasításokat osztogatott. Végül úgy tűnt, mindent elrendezett, elégedetten bólintott, s az emelvény felé indult, amelyen addigra már több kísérője is felsorakozott az oldalán és a háttérben. Lantalúin erre a pillanatra várt. Intett a társainak és lassú léptekkel maga is az emelvény felé indult. Szúrós szemét végig az elnökön tartotta, míg Arwen a mosolyával, ártatlan tekintetével, és csillapító mozdulataival a feléjük induló biztonsági embereket tartotta tőle távol.
Az elnök a mikrofonokhoz lépett és beszélni kezdett.
– Amerikaiak! Barátaim! Az elmúlt nap folyamán hadseregünk átfogó hadműveletet kezdett a lezárt területek megtisztítására. Az események azonban nem a várakozásoknak megfelelően alakultak. Az összecsapásokban életét vesztette tizenkét katonánk, és csapatainknak vissza kellett vonulnia a záróvonalaink mögé. Nem tudjuk, ellenségeink mekkora veszteségeket szenvedtek, de a terület megtisztítása ezzel az akcióval nem sikerült.
Rövid szünetet tartott, aztán folytatta.
– Honfitársaim! A kormány eltökélt a válság mielőbbi, és minél hatékonyabb megoldása mellett. Máris komoly eredménynek tartjuk, hogy az elmúlt három napban nem voltak már polgári áldozatok, a lakosságot sikerült megóvnunk az idegen agressziótól. Ugyanakkor mindannyiunk számára világos kell legyen, a jelenleginél jóval komolyabb áldozatokat kell hoznunk, ha a biztonságunkat fenyegető ellenséges gócpontokat fel akarjuk számolni. A
