Ahogy szólt a dal, mindannyian érezték, hogy a gondok lekerülnek a vállukról, s a szomorúság eloszlik a lelkükből. S a végső hangra valóban megnyíltak a felhők az égen és a Nap vakítóan sütött le rájuk. Glorfindel elmosolyodott és kihúzta magát, Lantalúin elégedetten bólogatva dörmögött a szakállába, Tomi pedig megkönnyebbülten elernyedve nevetett fel a felettük elsuhanó fák lombjaira. S bár Arwen szeme továbbra is szomorú maradt, ő is megengedett magának egy halvány mosolyt.

Mindazonáltal továbbra is kihalt vidékeken haladtak keresztül, nem láttak, nem hallottak senkit. Maguk is csendben, feszülten figyeltek mindenfelé, egy percre sem lankadva. Az igazsághoz tartozik az is, hogy Lantalúin igyekezett is elkerülni a lakott helyeket, nem akart kíváncsi vagy ellenséges szemek elé kerülni, sem időt veszteni a fölösleges diskurzusokkal. Tominak olyan érzése volt, hogy a mágus legalább olyan biztosan eltájékozódik Oregon útjain is, mint Szibéria erdeiben. Eltöprengett azon, vajon az öreg mennyi földet járhatott már be élete során, s miképp képes ilyen pontosan emlékezni a föld minden zegére-zugára.

Nem haladtak azonban sokat, talán egy jó fél órát, amikor Lantalúin hirtelen félrerántotta a kormányt és megállt az út szélére húzódva.

– Mi történt? – kérdezte riadtan Tomi. Lantalúin gyorsan befogta a száját, miközben Glorfindel feszülten előrehajolt.

– Útlezárás – mondta végül a mágus bosszúsan, de egyszersmind megkönnyebbülve is. – Azt hiszem, a hadsereg próbálja elkeríteni a veszélyeztetett környéket. Ez jó hír is lehet, hiszen már nem lehetünk messze az úticélunktól, de kérdés, hogy hogyan fogunk most továbbjutni. A katonai zárlatok elég szigorúak, parancs kellene ahhoz, hogy átengedjenek.

– Parancs? – Glorfindel kérdőn ráncolta a homlokát.

– Ezek amerikai katonák – nézett rá várakozóan Arwen. Aztán segítségképpen megismételte: – Tudod, amerikaiak… meséltem róluk.

Glorfindel elmosolyodott. – Rendben van, üljetek mindannyian hátra, és bújjatok el a köpenyeitek alá. A többit bízzátok csak rám.

Nekiáltt, s a többiek útmutatása alapján elit katonának öltözött: levette az ingét, hogy mindenki láthassa, izmos mellkasán hogy feszül a trikó. Felcsatolta Tomi mindentudó óráját a csuklójára, kardját az oldalára erősítette, s egy kendővel bekötötte a homlokát. Kérdőn nézett Arwenre, aki helyeslően bólintott. Aztán a kormány mögé ült és alaposan, de gyorsan végignézte a műszereket. Néhány kérdést intézett Lantalúinhoz, s mikor megbizonyosodott róla, hogy elboldogul a járművel, elégedetten bólintott. Ellenőrizte, hogy a többiek rendesen elbújtak-e, majd óvatosan begyújtotta a motort és a gázba taposott. A motor felbőgött, a kocsi nagy lendülettel nekiindult, a tünde pedig határozott mozdulatokkal irányítva a járművet az útra kanyarodott és zúgva rohant az ellenőrző pont felé. A sorompó előtt váratlanul félrerántotta a kormányt és hatalmas porfelhőt kavarva, csikorogva fékezett. Szinte még meg sem állt a jármű, már ki is ugrott belőle és hatalmas léptekkel, villámló szemmel a katonák felé indult. Ezek közül néhányan ugyan tüzelőállást vettek föl, illetve fedezéket keresve felkészültek az összecsapásra, a többségük azonban csak elképedt zavarodottsággal bámulta a tünde érkezését.

– Hé, a mindenségit! Hol van itt a vezénylő tiszt? – kiáltott az elősiető parancsnokra Glorfindel.

– Itt vagyok uram… – kezdte volna a tiszt, de a tünde azonnal közbevágott.

– Rajtaütés történt közel húszpercnyire innen az egyik tanyán. Ide látszik a füstje – intett a kék ég felé. – Hogy vigyáznak maguk a környékre? Menjen, és azonnal tegyen jelentést a központnak!

A parancsnok bizonytalanul a mutatott irány felé nézett, de mielőtt intézkedhetett volna a tünde folytatta.