Karját Arwen felé nyújtva könnyedén meghajolt, s egymásba karolva, együtt lépkedtek fel a szépen kövezett úton. Glorfindel útközben alaposan körülnézett. Éles szemét semmi nem kerülte el, de lassan elfelhőzte a szomorúság. Halkan sóhajtott és Arwenhez fordult.

– Még emlékszem, hogy nézett ki ez a város, amikor hajóra szálltunk. Az üres, elhagyatott házak szomorú csendjére, s a szépen faragott kövek értelmetlenné váló, elhagyott szépségére. S emlékszem arra is, mikor e hely volt a tündék egyik legfontosabb birodalma, mikor ereje teljében ellenállt még Szauron ordas seregeinek is. S lám mivé lett a néhai dicsőség! Még a tündék sok ezer éves munkája sem tud olyan maradandót alkotni, amit a természet le nem győzne. Középfölde a pusztulás földje. Csak Valinorban létezik tökéletes.

Arwen felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Felértek a sziklaperemre és bementek a szállásul szolgáló házba. Bent már égett a tűz, és meg is volt terítve, mindannyiuk számára bőséges és ízletes étellel, de a törpök sehol sem látszottak. Még Flóin, a vezetőjük sem jelent meg, aki étkezésekkor ki szokta szolgálni őket. Csöndesen telepedtek a tűz köré, ki kíváncsian várakozva, ki magába mélyedve, s az étkezés végéig nem is szólt senki. Glorfindelt láthatóan új kérdések és gondok foglalkoztatták, de megszokta már, hogy ne kapkodjon, mindennek kivárja a maga idejét. Arwen talán még a parti találkozásukra gondolt, azért fogta vissza feltörekvő szavait, és várt türelmesen. Lantalúin az előttük álló feladatokra gondolt, s azt próbálta felmérni, hogy mennyiben nehezíti meg helyzetüket a két tünde látható zavara. Tomi pedig egyszerűen csak ámult, hogy milyen neves hősök közé került hirtelen, akár egy megelevenedett mesében. Végül azonban csak befejezték a vacsorát, félretolták a tányérjaikat és tanácskozásra készen egymásra néztek. Lantalúin hátradőlt és pipára gyújtott, Glorfindel pedig megszólalt:

– Kérlek titeket, keressétek meg a törpjeitek vezetőjét is, és hívjátok ide a tanácskozásra. Amiről beszélni fogunk, mindannyiunkra tartozik, s ez az ő ügyük is, legalább annyira, mint a miénk.

Tomi felállt, és kiment Flóinért. Hamar megtalálta, mert a törp úgy helyezkedett el, hogy mind a magas sziklafalakat a harcosaival, mind a ház ajtaját jól szemmel tarthassa. Vita nélkül követte Tomit, s amikor beléptek, tiszteletteljesen meghajolt a tünde előtt. Arcán egyszerre látszott a megilletődöttség, s a tartózkodás, amit a törpök mindig is éreztek a tündékkel szemben. Szó nélkül helyet foglalt, csak a szemét járatta élénken a tanácskozás résztvevői között. Rövid csönd után Glorfindel folytatta:

– Üzenetetek a sasok szárnyán eljutott a Boldog Birodalomba a valák színe elé. Hosszasan tanácskoztunk, előbb a valák külön, aztán a Középföldét megjárt tündékkel közösen, s a sasok segítségével. Alaposan megvitattuk Középfölde helyzetét, hiszen a világ itt nagyon megváltozott, amióta a tündék elhagyták e földet. Átgondoltuk, milyen segítséget nyújthatunk, és hogyan tudjuk elérni, hogy e segítség valóban hasznotokra is váljon. Végül arra jutottunk, hogy a két fenyegető veszély két külön megoldást kíván. A balrog ellen érkeztem én, nektek mindössze annyi feladatotok van, hogy segítsetek nekem a közelébe jutni. A Sötét Mágus legyőzése azonban a ti feladatotok; ebben mindössze tanáccsal szolgálhatunk.

Elhallgatott és körülnézett, mindannyiukon megpihentetve a szemét, de senki nem szólalt meg. Így hát ismét megszólalt.

– A valák üzenete neked szól, Pallando.

Az öreg behunyta a szemét és lehajtotta a fejét.

– S mit üzennek nekem, aki elcsatangoltam és megfáradtam e világ dolgaiban?

Glorfindel hangja megtelt erővel, ahogy szólt:

– Manwë ezt üzeni az Elveszettnek: a vér nem vesz erőt a véren, s amit évezredeken elmulasztottál, napok alatt nem hozható rendbe. Most a sötétség szüli a fényt, s a fénynek kell megvilágítania a sötétség utáni földet. Ne félj, és ne ravaszkodj, csak az légy, aki vagy, s akkor sikerrel jársz. Munkádban segít majd a szél, mint Manwë lehellete, s a víz, mint Ulmo