végéből fehér fény sugárzott, akár egy világítótorony ablakából. A hajó pedig egyenesen feléjük tartott, hang nélkül, egyenletesen siklott a tenger sötét hullámain. Ragyogott, mintha fényt árasztana magából, mégsem vetett árnyékot. Egyszerű volt és természetes, mégis fennkölt és lenyűgöző. Tomi még sohasem látott hasonló szépet. Döccenés nélkül állt meg az öbölben, közel a víz alá merülő Út végéhez. Semmiféle mozgás nem látszott a fedélzeten, és hangot sem hallottak. Aztán halkan egy hosszú, simára csiszolt, karcsú fapalló siklott ki a hajó oldalából, és finoman, halk koppanással az Út kövezetére csúszott. A palló tetején megjelent egy alak, magas és karcsú, kisugárzásában hasonlatos Arwenhez, de erőteljesebb s talán hatalmasabb is, és hosszan nézett le rájuk. Nem látták jól, mert magasan állt, s az éjszaka árnyai fátyolként takarták el, mégis érezték belőle áradni a ragyogást, az élet lobogó tüzét és erejét. Akárki volt is, hatalmasnak tűnt, s erősnek is, de ereje növekedést és épülést jelentett, nem rombolást és pusztulást. Ruhája egyszerűnek és tartósnak látszott, mégis finom mívű volt, mintha gondos, kecses kezek készítették volna, odaadó figyelemmel és nagy szeretettel. Ahogy ott állt, szinte érezték, ahogy a jelenléte megnyugtatja és fölvidítja őket, érezték, ahogy lekerülnek vállaikról a gondok jelentette súlyok, s kedvük támadt nevetni, énekelni és vidulni. Mégis csak álltak lent, a palló tövénél, és szótlanul reménykedve néztek föl a várakozó alakra. Aztán az érkező alak megmozdult, és harmonikus, de határozott léptekkel elindult lefelé a pallón. Lantalúin elélépett a köszöntésére, a többiek kissé hátrébb húzódva várták, mi történik. Amikor a bot fénykörébe ért, Lantalúin meghajolt, s éppen köszönteni akarta, amikor váratlanul megszólalt Arwen.

– Glorfindel…

Az érkező tündét mintha áramütés érte volna, úgy összerázkódott, és csodálkozva ellépett a mágus mellett.

– Arwen úrnő?! – kérdezte hitetlenkedve. Arwen minden évezredes hagyományt elfeledve a karjába vetette magát és szorosan megölelte.

– Glorfindel, Glorfindel, kedves barátom! – sokáig semmi mást nem tudott szólni, csak szorította a rég elvesztett ismerőst, miközben potyogtak a könnyei. A mágus és Tomi zavartan topogtak mellettük, érezve, hogy bármennyire is övék a küldetés, e pillanatban tökéletesen fölöslegesek. Arwen azonban hamarosan összeszedte magát, s bár a szeme továbbra is ujjongó örömmel ragyogott, mégis zavartan elfordult, s próbált visszatérni a tündék megszokott, szertartásos viselkedésmódjához. Lantalúin megköszörülte a torkát és így szólt.

– Légy üdvözölve ismét Középföldén, uram! Jer a szállásunkra, egyél és igyál, pihend ki utad fáradalmait, s aztán tanácskozzuk meg jöveteled célját!

Glorfindel meghajolt, s így válaszolt.

– Köszönettel elfogadom a meghívásodat, uram. S egyben bocsánatodat kérem az előző jelenetért. Mentségemre szolgáljon, hogy legmerészebb álmaimban sem fordult meg a fejemben, hogy Arwen úrnőt újra láthatom, s e váratlan találkozás kibillentett a jó modoromból. Ne haragudjatok érte! Ha majd mesélek nektek a régi időkről, megértitek, milyen fontos személy volt ő sokunk életében, s miért olyan jelentős esemény számomra e viszontlátás.

– Nincs miért szabadkoznod, jó uram – felelte mosolyogva a mágus. – Tudjuk, kicsoda Arwen, s azt is, hogy honnan ismeritek egymást. Megértjük csodálkozásodat, mint ahogy örömödet is. Ne aggódj ezen! Hadd mutassam be inkább neked ezt az ifjú embert, Tomit, aki segítőm és útitársam e fontos küldetésben. Nélküle nem tudnánk, milyen veszély fenyeget minket, s mivel kell szembenéznünk. Amott a sziklaplatón néhány törpöt látsz, ők a vezetőink, s a kíséretünk tagjai. Magam pedig Lantalúin vagyok, az egyik kék mágus a régi időkből, akiről annakidején Lúnistar néven hallhattál talán.

– Igen, hallottam rólad, s a társadról, Windistarról is. Igen fájlaltuk annak idején, hogy elvesztetek keleten, sokszor elkelt volna a segítségetek. De elég erről, a múlt felemlegetése nem segít a jelen bajain. Menjünk hát!