– Hogy én nem tudom, mi a gyász?! Mit jelent elveszteni a szeretteimet? De igen, képzeld el, tudom! – Önkéntelenül tolultak szájára apja szavai. – De azt is tudom, hogy ettől az élet nem áll meg! Hogy tudni kell továbblépni! Hogy élni kell, és menni, alkotni, újrakezdeni mindig, amíg lehet! Hogy a gyász, amit érzel, valójában nem több mint puszta önsajnálat. Menekülés a felelősség elől, menekülés önmagad, a lehetőségeid elől. Nem a veszteségeid, te magad árulod el magadat, azzal hogy hagyod elperegni, semmivé válni a lehetőségeidet. Ez egyáltalán nem tiszteletreméltó, sokkal inkább gyávaság.

Arwen szemében felvillant a harag, ahogy hirtelen Tomi felé fordult.

– Még hogy tudod, mi a gyász?! Igen, látom a tragédia árnyékát az arcodon. Pontosabban tudom, mi történt veled, mintha részletesen elmagyaráztad volna. Mert én tünde vagyok, és bölcs, s a szívedbe látok. Látom a jót és a rosszat, a nemeset és a hitványt. Látom az elfutó perceidet és a vágyaidat, amik után szinte elepedsz. És látom a veszteségeidet is, jobban, mint te magad. Mert én szembe merek velük nézni, és merem érezni a fájdalmat, míg te elfutsz előlük, valamiféle hasznosságra hivatkozva. De hiába futsz, mert hátadon a batyu, cipeled, akárhova mész is, ahelyett hogy leülnél, és megnéznéd, mit is cipelsz magaddal. De előbb-utóbb összeroskadsz majd alatta, és kénytelen leszel szembenézni vele. Akkor majd megtudod, mi a gyász. Vagy tán egyetlen csepp könnyet is hullattál már a szüleid után?

Tomi egy pillanatig némán meredt a tündére.

– Soha többé nem beszélek veled! – kiáltotta, azzal megfordult és berohant a házba. Befúrta magát a takarói alá, s a köpenyét a fejére szorította, hogy semmit ne érzékeljen a külvilágból. Ujja hegyéig égette a düh, a tehetetlen harag szinte fojtogatta, ahogy szinte imamalomszerűen hajtogatta: „Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz!…” S ahogy kétségbeesetten reszketve bújt a fekhelyén, halkan, mintha távolról szólna, újra meghallotta Arwen daloló hangját.

Az Elbereth Gilthoniel,
silivren penna míriel
o menel aglar elenath!
Na-chaered palan-díriel
o galadhremmin ennorath,
Fanuilos, le linnathon
nef aear, sínef aeron!

A másnap csendes várakozással telt el. A törpök fegyelmezetten tették a dolgukat, nem szóltak, ha nem volt komoly okuk rá. Tomi igyekezett a házban meghúzni magát, kerülve a tündét és a mágust is.  Lantalúin elsétált a tenger partjáig, és szemügyre vette az egész környéket. Arwen elkísérte, és végigmutogatta neki a néhai város emlékeit. Az öböl, amiben megszálltak, tulajdonképpen nem volt más, mint Mithlond, az ősi tündeváros keleti védőfala, amely a szárazföld felől fenyegető támadásoktól védte. A város nagy része, s maga a híres kikötő is már régen a tenger alá került, a regék emlegette Szürke Tornyok leomlottak, köveiket elhordta a víz. De a tornyokhoz vezető kiemelt kőút, a Tündék Útja, mely a város kapujától a tornyokig, majd azok tövétől egészen a kikötő partjáig vezetett, s amelyen oly sok ezer tünde hagyta el a néhai Középföldét, még ép volt, és enyhe lejtéssel vezetett a tengeröböl vizébe, akár egy fura móló. Lantalúin egész a végéig elsétált, onnan nézett messze kelet felé, szinte túl a tengeren, majd megfordulva a meredek partokat fürkészte végig. Ragyogóan sütött a nap, bár a tenger felől fújó szél elég hűvös volt. A partokat díszítő zöld növényzet, s az eget betöltő madársereg egyszerre nyújtott szinte kézzelfogható békességet, s ujjongásban kitörő életörömöt. Arwen hollófekete haját lágyan fújta szét a szél, ahogy a partokat fürkésző arcán ezerféle érzés zavarba ejtő keveréke játszott. Hosszan állt csendben, mozdulatlanul, aztán hirtelen Lantalúinhoz fordult.