A dal elhalt, s Tomi megmoccant. Lerázta magáról a hangok bűvöletét és óvatosan Arwen felé indult. A tünde meghallotta, és felé fordult. Tomi habozva megállt, bizonytalanul egyik lábáról a másikra döccent, majd leguggolt, hogy a tündével egy magasságba kerüljenek. Akadozva szólalt meg:

– Nagyon szépen énekelsz. Miről szólt a dalod?

Arwen szomorúan mosolygott, olyan szomorúan, hogy Tomi úgy érezte, menten meghasad a szíve.

– Ha olvastad a történetünket, tudhatod, mi történt velem. Tudod, én mindent feladtam a szerelemért. Pedig nem volt könnyű. Elhagytam apámat, elhagytam a népemet, elhagytam a reményt, és mindent, ami valaha is boldoggá tehetne egy tündét. Mindent eldobtam magamtól, hogy ember lehessek, hű társa annak, akit szeretek. Mint Lúthien, aki ember lett Beren szerelméért.

A mosoly eltűnt Arwen arcáról, ahogy két könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

– De becsaptak. Aragorn nagy király volt és jó ember. Igazságos és nemes lelkű. De nem szeretett úgy, mint Beren szerette Lúthient. Nem lett egy a sorsunk, mert ő elment, amikor elérkezettnek látta az időt, hiába könyörögtem neki, hogy maradjon még velem. S így én tünde maradtam, halhatatlan, de társ nélküli, kifosztott és magányos, akinek csak a szép emlékek maradtak az életében. Hiába éltem vele hosszú évtizedeken át, nem tudhattam meg, milyen megfáradni és megpihenni. Nem adatott meg, hogy együtt távozzunk a világból. Mert ő nem akarta.

Elhallgatott, és némán nézett maga elé. Aztán sóhajtott egyet:

– Évszázadokon át sirattam őt, s az elveszett boldogságot. Korszakokon át éltem újra és újra a pillanatot, amikor elvesztettem őt. És azóta is minden évben eljövök ide emlékezni. Felidézni az együtt töltött, elmúlt boldogságot, és érezni a gyászt. Emlékezni az elvesztett boldogságra, a népemre és apámra, akiket feláldoztam Aragornért. Emlékezni a fényre, amit magam dobtam el magamtól, mert valakit szerettem, szívből és igazán, s mert bíztam valakiben, ahogy csak egyszer bízik az ember. És érezni a fájdalmat, hogy minden elveszett, hogy nincs remény.

Ismét csöndben ültek egy darabig. Aztán Tomi mocorogni kezdett.

– Nem értelek – mondta. – Mikor halt meg Aragorn?

A tünde értetlenül nézett rá.

– Nem tudom pontosan. Soha nem számoltam. Sok-sok száz évvel ezelőtt.

Most Tomin volt a csodálkozás sora.

– És te azóta évről évre visszajársz ide, és hónapokat töltesz gyászolással? Évszázadok óta?

– Igen – felelte Arwen. – Mi ebben a különös?

– Nem tudom elhinni, hogy két kézzel tékozolod el az idődet! – mondta Tomi. – Kinek jó az, hogy itt ülsz hónapszám és szomorúan nézed a tengert? Vagy tán abban reménykedsz, hogy Aragorn ettől visszatér? Apád eljön érted? Megváltozik a sorsod? Hihetetlen, hogy hagyod elperegni az éveket, miközben te vagy a világ legöregebb és legbölcsebb teremtménye! Tudod hány embernek segíthettél volna ennyi idő alatt? Tudod hány embernek lett volna szüksége rád? Mennyi mindent tehettél volna? És te mégis itt ülsz minden évben, tétlenül és magadba roskadtan? Az emlékeidben élve a világ helyett?

Arwen szomorú türelemmel nézett a fiúra.

– Nehéz ezt elmagyarázni olyasvalakinek, akinek fogalma sincs a gyász természetéről.

Tomi fölpattant.