Egész a partjáig merészkedtek, amely meredek sziklafal volt, s óvatosan haladtak ismét észak felé. Talán egy órát lovagolhattak így, amikor a törpök megálltak, leszálltak a pónijaikról és gyalogosan indultak tovább. Hamarosan egy széles öböl déli csücskének meredek falánál találták magukat. Alattuk az öböl zöld volt és sziklás, szemre természetes és lenyűgöző. A vezetőjük azonban a sziklafal tetejéről egy keskeny, szinte észrevehetetlen lépcsősort mutatott nekik, amelyen ők is és hátasaik is biztonságosan leereszkedhettek az öbölbe. Ahogy lassan lépkedtek lefelé, Tomi észrevette, hogy a sziklák, amelyek elsőre lépcsőzetes letöréseknek tűntek, valójában faragott épületek maradványai, melyeket benőttek a mohák, zuzmók, és helyenként a moszatok is. Semmi kétsége nem volt, hogy egy ősi város romjain járnak. Álmélkodva forgatta a fejét, és nem tudta eldönteni, melyik a csodálatosabb, a város építőinek ügyessége, amit megsejthetett az itt-ott előbukkanó kövek faragott szépségéből, vagy a természet hatalmas ereje, amely képes volt maga alá gyűrni, és visszafoglalni, ismét természetté változtatni ezt a csodálatos várost.

Nem mentek le egészen a víz partjáig. Körülbelül félúton járhattak, amikor a törpök balra fordultak, és egy széles kőpárkányon elindultak az öböl északi pereme felé. Erre a sziklafal mentén szintén épületek romjait lehetett felfedezni, volt azonban köztük egy, amelynek ajtaja barlangként ásított feléjük. Ide igyekeztek a törpök. Amint megérkeztek, serényen nekiláttak lemálházni az állatokat, és a felszerelést behordani a házba. Hamarosan odabent kicsi, de vidám lángon készült a vacsora, s a hálóhelyek is szépen, katonás rendben el voltak készítve – külön szobában a törpöknek, külön a mágusnak és Tominak, és külön, igen gondosan elkészítve Arwennek. A lovakat és pónikat egy szomszédos ház romjai között helyezték el. Tomi megnézte őket, és látta, hogy az épület nem most szolgál először istállóként: valószínűleg évek óta erre használták már.

Az egész este igen furcsán telt el. Senki sem szólt, mégis minden rendben lezajlott, mintha valami évszázados tánc, vagy rituálé különleges része lenne, melyet Arwen alakított ki magának, s amely annyira természetes és harmonikus volt, hogy Tominak és Lantalúinnak sem jutott volna eszébe eltérni tőle. A beköltözés után három törp azonnal elment pihenni, kettő pedig kiment, hogy a helyet őrizze, s gondoskodjon a biztonságukról. Tomi látta őket, ahogy elfoglalják rejtett őrhelyüket, s aztán csak állnak ott éberen, mozdulatlanul, mint a kőszobrok. A harmadik a házban látta el a házi teendőket: a fekvőhelyek után tüzet csinált, gyorsan felállított egy praktikus kis konyhát és illendő vacsorát főzött, amihez meg is terített a lehetőségekhez mérten. S miután a tünde és a társai a tűz köré telepedtek, fel is szolgálta nekik az ételt, gondosan ügyelve, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Lassan, csöndben, méltósággal ettek, ki a gondolataiba, ki az evés örömébe elmerülve. Amikor végeztek, a tűz mellett ülve várták meg, míg a törp eltakarítja az étkezés maradványait, majd az öreg és Tomi felállt, meghajolt a tünde felé, s a szobájába ment lefeküdni. A vén mágus néhány perc múlva már az igazak álmát aludta, Tomi azonban csak feküdt a takaróin és a vacsorára gondolt. Nem az ételre, persze, bár rég nem ettek ennyire kiadósan, s ilyen ízletesen. Sokkal inkább arra a nyugalomra és méltóságra, ami az egész estét betöltötte, s amiről úgy érezte, talán a hely sajátja. Vagy talán Arwené? Ahogy feküdt a gondolataiba mélyedve, egyszer csak énekhang ütötte meg a fülét. Egy tiszta, földöntúli hang, mely elragadó és felemelő volt, s kívánta hogy soha ne kelljen abbamaradnia, de egyben fájdalmas és szívbemarkoló is, hogy szinte sírnia, zokognia kellett tőle. Arwen énekelt egy ősi tünde dalt.

 Ai! Lauriëlantar lassi súrinen!
Yéni unitomëyuldar vánier
mi oromardi lisse-miruvóreva
Andúnë pella Vardo tellumar
nu luini yassen tintilar i eleni
Ómaryo airentári-lírinen.