útjukat. Serényen nekiálltak, és Lantalúin irányítása mellett elkezdték felcsatolni a málhát a tartalékállatok, egy ló és egy póni hátára. Amint elkészültek, a mágus kiadta a parancsot az indulásra. A törpök vezetője a póniját kantárszáron vezetve előre indult, s a vasút csarnokából egy keskeny folyosón keresztül megindult a felszín felé. Libasorban, nesztelenül követték: két törp, aztán Arwen, Tomi, Lantalúin, majd egy törp a két málhás állattal, és végül, mintegy utóvédként ismét két törp. Talán negyedórát gyalogolhattak a sötétben, amikor egyre erősödő zúgás ütötte meg a fülüket. Hamarosan megértették, minek a hangját hallják. Egy forduló után meglátták a folyosó kijáratát, amit lezúduló víz zárt el a külvilágtól. Vezetőjük azonban magabiztos léptekkel haladt tovább: a vízfüggöny előtt jobbra fordult, és egy keskeny sziklaperemen keresztül kivezette a póniját a vízesés alól a napfényes völgybe. Két társa követte, majd hangtalanul a fák közé surrantak, hogy biztosítsák a kis csapat biztonságos felszínre érkezését. Miután mind kiértek, pihentek pár percet, hogy a szemük megszokja a fényt. Nem sokkal később azonban már mindannyian nyeregben voltak, s fürgén kocogtak a hegyoldal úttalan útjain. Tomi fázott, nem érezte melegebbnek az időt, mint egy szép napfényes kora tavaszi napon. Előtte szélesen terült el a hegy lába, s a dús aljnövényzet és a borzas erdőcsoportok között élénk szél fújt. Összevonta hát a köpenyét, és úgy igyekezett Lantalúin után.

Egész nap lovagoltak, és másnap is, csak késő este álltak meg éjszakára. Átkeltek a Sztanovoj-hegység és a Dzsugdzsur-hegység közötti hágón, s másnap estére elérték az Ohotszki-tenger partját. Itt északnak fordultak, s a tengerparttal párhuzamosan haladtak a hegység folyókkal, patakokkal szabdalt, erdős lábain. A ritka, emberlakta területeket – Ajánt, Aldomát, Kamkarát, Kekrát, Ulját – elkerülték, nem is találkoztak senkivel. Tomi megfigyelte, hogy Arwen és a törpök minden követ, minden fát pontosan ismernek, szinte a szokásaiknak engedelmeskedve választották meg útirányukat. Újabb két nap után Tomi azt is észrevette, hogy a tengerpart, s vele az útjuk is lassan kelet felé fordult, és északkelet irányában haladtak tovább. Néha a távolban emberi településeket – Ohotszkot, Novaja-Usztyát és Novaja-Inyát –  és utakat láttak, ezektől eltekintve azonban a táj olyan volt, mintha sok ezer évvel ezelőtt megállt volna az idő, s azóta semmi sem változott volna. Útjuk hatodik napján azonban egyre több emberi településre utaló jelet, utakat és szemetet láttak, s késő délelőtt a dombok lábánál, a tenger partján megpillantották Magadánt, a környék 150 ezres fővárosát. Tomi elnézte a szigorú kockaházakat, a félkésznek látszó utakat, az elhanyagolt városszéli területeket, s olyan érzése volt, mintha egy hatalmas, gonosz fogolytábort látna. A többiek csak egy pillanatra álltak meg, amíg végigtekintettek a város környéki tájon, hogy merre a legbiztonságosabb továbbmenni. Nyugatnak, majd északnak fordultak, elkerülve a várost, s körülötte az elszórt kisebb településeket, míg ki nem értek a város körüli ingoványhoz. Innentől már nem kellett attól tartaniuk, hogy bárki is felfedezi őket. Mégis lassabban haladtak, mert jobban oda kellett figyelniük az útra, mely tekervényes volt, és bizonytalan, s néha bizony megtréfálta még a törpöket és Arwent is. Szerencsére csak néhány órát töltöttek a mocsárban, hamarosan, keletnek fordulva, ismét szilárd és biztonságos talajt érezhettek a lábuk alatt. Későre járt, így óvatosan haladtak tovább, míg a törpök egy biztonságos búvóhelyet nem mutattak nekik, ahol meghúzhatták magukat éjszakára. Tomi rosszul aludt, mert nemcsak a hideg zavarta, hanem a mocsárból érkező számtalan szúnyog is – se a csípéseiket, sem a folyamatos döngicsélésüket nem bírta elviselni. Csak hánykolódott a takarójába burkolózva, amíg fel nem kelt a nap, és tovább nem indultak.

3. Augusztus 9. Mithlond – a Szürkerév

Keletnek tartottak a zöld dombok végtelen során át, majd délről elkerültek egy újabb mocsarat, míg végül útjuk hetedik napjának késő délutánján ismét meg nem látták a tengert.