– Akkor kérlek, üzend meg, hogy Lantalúin, a mágus, és Tomi az inasa kér bebocsátást, hogy az északról terjeszkedő gonoszról mondhasson híreket, s hogy a segítségét kérhesse az útjához.

A törp habozott egy pillanatig, aztán intett az egyik ajtónállónak, aki a fegyvereit lerakva elindult vissza az alagútba. A buzogányos őr azonnal beállt a helyére, és ugyanolyan marconán vigyázta a kaput, mint akinek a helyére állt.

Egy percig némán néztek egymásra, aztán a mágus megkérdezte:

– Behúzódhatnánk egy kicsit megmelegíteni a tagjainkat?

– Nem! – válaszolta azonnal a kapitány. – Csak a kapu vonaláig van jogotok jönni.

Az öreg vállat vont, s a zsákját kissé odébb, a külső fal közelében dobta le a hóba. Elővett egy tartalék kabátot, s Tomit abba burkolva ültette a csomag mellé. Arwen is szótlanul melléjük telepedett.

Jó fél órát üldögélhettek csöndben, mikor bentről zajt hallottak, és mozgolódás támadt. Hamarosan seregnyi törp harcos jelent meg, csillogó páncélban, míves fegyverekkel, s a királyi méltóság szimbólumait hordozva. Közöttük lépkedett Grór, a törpök királya. Hosszú barna haja, és még hosszabb szakálla szinte az egész felsőtestét elfedte. Fejét ezüstpánt ékesítette, a homlokán egy nagy, szikrázó smaragddal. Mélybarna szeme fürgén és értőn járt körül, arcán azonban tartózkodó kifejezés ült. Háta mögött a vének tülekedtek, igyekezve méltóságteljesnek tűnni, mégis a király közelében maradni.

Amikor a király meglátta őket, kezét a mellkasára téve meghajolt a tünde előtt.

– Úrnőm, megtiszteltetés, hogy ismét közöttünk vagy! – mondta. Arwen felállt, és úgy válaszolt.

– Szívesen lennék közöttetek, ó király, de a társaim nélkül nem lépek be Birodalmatokba. Kérlek, add meg nekik a kegyet, hogy trónod elé állhassanak, s asztalod vendégei lehessenek! Nem örökre kérem ezt a kiváltságot számukra, csak egyetlen alkalomra, amíg megbeszéljük a további teendőinket.

A király zavartan topogott, és tanácstalanul pislogott.

– Kedvesem, tudod, hogy évszázadok óta nem engedtük meg senkinek, hogy közénk jöjjön. Te voltál az utolsó, aki megkapta a kegyet. És ha jól tudom, az első is…

Arwen türelmetlenül bólintott.

– Igen, tudom. De most különleges helyzet van. Változik a világ, s ebben a törpöknek is ki kell venniük a részüket. Ha többel nem is, annyival mindenképpen, hogy segítenek továbbjutni innen minket. Ehhez azonban szükséges, hogy bejussunk végre. A két társam Lantalúin, a mágus, aki az északon terjeszkedő gonosz megfékezésén dolgozik, és az inasa, Tomi. Nem hiszem, hogy jó dolog lenne, vagy akár csak hasznos számotokra, akadályt gördíteni az útjukba. És nem kérek számukra többet, csak egy egyszerű belépést, pihenést ma éjszakára, és segítséget az útjukhoz. Én is velük megyek.

Grór továbbra is tanácstalanul álldogált, aztán kísérőihez fordulva halk vitába kezdtek. Tomi és a mágus érdeklődve figyelte őket, bár egy szót sem értettek a beszélgetésből. Hosszú idő után a király a tanácskozók közé hívta Arwent is, hogy bizalmasan tudjon vele váltani néhány szót.

– Az az igazság, Úrnőm – kezdett bele Grór –, hogy senki sem emlékszik arra, milyen ceremónia során kaptad meg a belépési jogot. Nem tudjuk, kinek kellene dönteni felőle, nekem, mint királynak, vagy a Vének Tanácsának, s azt sem tudjuk, hogyan kell a döntést kihirdetni.

A király letörten nézett a tündére, aki viszont megrökönyödve nézett vissza rá.

– Ezért nem akarjátok a mágust beengedni?! – kérdezte. – Ó, micsoda balgaság! Micsoda feje tetejére állított világ! Hát mi a fontosabb: a döntés vagy a ceremónia? – hitetlenkedve rázta a fejét, majd csöndesen így szólt. – Annakidején a király, akit Dáinnak hívtak, maga hozta meg a döntést. A vének tanácsa és kíséretének tagjai előtt, a hordozható trónján ülve maga hirdette