Arwen szomorúan mosolygott.

– Köszönöm. De a szépség nem minden. Sőt, azt is mondhatnám, hogy a szépség kétes ajándék.

Ismét Lantalúinhoz fordult.

– Örülnék, ha elmondanád nekem, mit üzentél a sassal.

– A világot fenyegető veszélyekről beszéltem. És segítséget kértem, valakit, aki úrrá tud lenni a gonosz terjedésén.

Arwen csodálkozott.

– Azt várod tehát, hogy hajó érkezzék Amanból? Ilyenre sok ezer éve nem volt példa. Apámék távozása óta soha senki nem kelt át a tengeren, sőt, ígéret sincs arra, hogy ez valaha még bekövetkezik.

Az öreg némileg türelmetlenül bólintott.

– Mindezt tudom. De most nincs más választásunk. Windemorn önmagában is nagyon erős, az igazi baj azonban délen van. Felébresztett álmából egy balrogot, s ez egy olyan ellenség, amely már messze meghaladja az erőmet. Ha nem kapunk segítséget, nem lesz senki, aki megállítsa.

Arwen kétkedve kérdezte.

– Azt mondod, hogy az a katonai erő és felkészültség, amivel ez a világ rendelkezik nem képes legyőzni egy balrogot? A regék szerint Glorfindel mindezt egy karddal véghezvitte.

– Igazad van – kezdett a magyarázatba a mágus –, mégis tévedsz. Mégpedig azért, mert a balrogok nem e világ teremtményei. Éppen ezért e világ fegyverei nem tudják majd elpusztítani őt. Glorfindel is azért volt képes erre a hőstettre, mert erősen lobogott még benne Aman tüze. Része volt a Boldog Birodalomnak, s ez elég erőt adott neki a küzdelemben.

– Akkor sem hiszem, hogy bárki is átkelne a tengeren, hogy segítsen rajtunk – felelte Arwen. – E világ gondjai már csak ránk tartoznak, magunknak kell megoldanunk azokat. De mindez nem számít. Ha csak egy kis esélye is van a segítségnek, akkor is elébe kell mennünk.

– Úgy van, Úrnőm! – helyeselt Lantalúin. – Sajnos, azonban én nem tudom, merre kellene indulnom. A felszín megváltozásával Mithlond kikötője is elveszett.

– Ebben tudok segíteni – mondta a tünde szomorúan. – Sokáig éltem a Szürkerév partjainál, s azóta is gyakran járok vissza. Elvezetlek titeket.

Lantalúin meghajolt.

– Kegyes vagy hozzánk.

Arwen töprengve nézett rájuk.

– Az út hosszú. Ilyen felszereléssel soha nem értek oda. Segítségre lesz szükségetek. Gyertek hát velem!

Azzal megfordult, s elindult vissza a hegy csúcsa felé. Lantalúin és Tomi követte, ahogy nekikezdett ereszkedni a keleti oldalon. A föld meredek volt, csúszós, hideg és nagyon kemény. Tomi felsértette a kezét, miközben üggyel-bajjal kapaszkodva, csúszkálva próbálta követni a mágust.

Hamarosan egy keskeny hasadékhoz értek, amely jó negyven méter mélyre szakadt le alattuk. A hasadék külső fala egy vékony peremen állt, s jól eltakarta a belsejében megbújó kezdetleges lépcsőt. A mágus lenézett, és megkérdezte:

– Hova megyünk?

– Telperondba, a törpök Ezüsttárnájába – válaszolta Arwen. Megállt és visszanézett. – Hát nem furcsa? Ükapám, Thingol gyilkosai jelentik ma a legfőbb segítségemet.

Azzal visszafordult, és mászni kezdett a síkos fokokon.

Hamarabb, és könnyebben értek le, mint ahogy azt Tomi elképzelte. A lépcső, bár durván volt faragva, mégis biztonságosabb és kényelmesebb volt a vártnál.