Lantalúin ismét bólintott, ezúttal kissé kényszeredettebben. A tünde tekintete megkeményedett, arca szigorúvá vált.

– Mit gondoljak hát rólad, aki magad mondtad, hogy a társa voltál?

A mágus összevonta a szemöldökét.

– Nem hinném, hogy magyarázkodnom kellene. Mit súg a szíved?

A nő elbizonytalanodott.

– Nem látok benned gonoszságot. De öreg vagy és poros, s ezért nem látom tisztán, mit rejt a belsőd. Izzik benned még a tűz, de hosszú időn keresztül olyan halványan pislákolt csak, hogy most nem tudom eldönteni, pusztítani akar, vagy építeni.

Az öreg szelíden nézett rá, s azt kérdezte:

– Miért jöttél ide?

A másik tétovázott egy sort. Aztán válaszolt.

– Láttam a sast leszállni, s elrepülni is innen. Kíváncsi voltam, miért járt itt.

A mágus bólintott.

– Ez hát a válaszom a kérdésedre. Manwe sasai nem társalognának a gonoszság szolgáival. Én pedig azért jöttem ide, hogy üzenetet küldjek velük a Legmesszibb Nyugatra.

A nő vágyakozva nézett rá.

– Te üzenetet küldtél a Boldog Birodalomba? Ó bárcsak…! Bárcsak egyszer én is…

Lehajtotta a fejét, ahogy orcáján két könnycsepp szaladt végig. Lantalúin elgondolkodva nézte.

– Ki vagy te? – kérdezte végül.

A nő felemelte a fejét. A könnyei elálltak, és méltóságteljesen nézett a mágusra.

– Arwen vagyok. Arwen Undómiel, Elrond leánya, s e föld királynője. Ezért mondtam, hogy tévedsz, hiszen apám révén a sindák és a noldák vérén kívül a maiáké is ott folyik az ereimben.

Lantalúin megdöbbent, és Tomi is eltátotta a száját a csodálkozástól.

– Arwen?! De hát a regék szerint te meghaltál Lórienben!… – mondta értetlenül a mágus.

Arwen kesernyésen bólintott.

– Igen, mindenki így tudja, hiszen annak idején Aragornt és az embersorsot választottam. De Aragorn végül maga döntött a saját haláláról, így a sorsunk mégsem lett eggyé. Ő meghalt, én meg maradtam tünde, ahogy előtte is voltam. És bár vártam és kívántam a halált, mégsem tudtam távozni e földről.

Elhallgatott, s elnézett a messzeségbe a haragos hegycsúcsok felé.

– Hányszor próbáltam Aragorn halála után üzenetet küldeni apámnak! Hányszor kérleltem a sasokat, hogy legalább egy rövid jókívánságot vigyenek el neki! De mindig megtagadták a kérésemet: Manwe sasai nem holmi postások, hogy családi üzeneteket hordozzanak…

– Arwen… – suttogta Tomi.

A tünde felé fordult, és csodálkozva felvonta a szemöldökét.

– Ő ki? – kérdezte Lantalúintól.

– Tomi. Egy embergyerek – válaszolta az öreg. Arwen elkomorodott.

– És miért van veled?

Az öreg szelíden elmosolyodott.

– Olyan ő nekem, mint Bilbó volt Gandalfnak, már ha helyénvaló az ilyesfajta összehasonlítás kettőnk között. Váratlanul kerül elő a semmiből, és megváltoztatja a történet alakulását. Ha Tomi nincs, ma én sem tudnék a ránk váró veszedelmekről, és mi sem találkoztunk volna.

Arwen elmosolyodott az emlékein.

– A jó öreg Bilbó. – mondta. Aztán Tomihoz fordult. – Ne haragudj, hogy udvariatlan voltam veled. Az évek hosszú sora tanított meg az óvatosságra. De természetesen neked is annyira örülök, mint a mágusnak. És téged is ugyanolyan szívesen látlak.

– Gyönyörű szép vagy! – nyögte ki Tomi.