Tomi felugrott, felkapta a csomagját, és várakozóan nézett a mágusra. Az határozottan nekiindult a lefelé vezető útnak, de néhány lépés után megtorpant, és tétován megfordult.

– Hm. Azt hiszem, egy lényeges dologról megfeledkeztem. Nekünk most a segítségünkre érkezők elé kellene mennünk, ami egyértelműen a Szürkerévet jelenti. De sajnos, fogalmam sincs, hogy merre keressük. Tudod, a földfelszín átalakulása…

Tanácstalanul csóválta a fejét. Egy percig csöndben, lehajtott fejjel állt és erősen gondolkodott. Mielőtt azonban döntésre juthatott volna egy halk hang szólalt meg mögöttük, a hegytető felől.

– Üdv nektek, idegenek!

Mindketten megfordultak. A csúcson egy karcsú nő állt. Hosszú, fekete haja szabadon omlott a vállára, s meg-meglebbent a hajnali szellőben. Két szürke szeme ragyogott, akár a csillagok. Arca elragadóan szép volt, ugyanakkor Tomi mélységes bánatot látott rajta.

A nő egyszerű, de gondosan megmunkált bőrruhát viselt, amelyet elöl egy zöld ékkővel ékesített ezüstpánt fogott össze. Az alakja is tökéletes volt, s egész lényéből egyszerre sugárzott a tavasz ereje és üdesége, s az őszi elmúlás szomorúsága. Fiatal volt, mint a frissen feslő rózsa, mégis tapasztalatokban és veszteségekben érett, mint egy sokat próbált ember. Tomi nem mondta volna huszonöt évesnél idősebbnek, de érezte benne azt a felfoghatatlan mélységet, amelyet csak a hosszú élet adhat meg. Zavartan nézte tehát, s ugyanilyen zavartan vette észre azt is, hogy a nőnél semmiféle csomag nincsen: úgy állt ott, mint aki éppen egy könnyű sétája közben érkezett ide.

Lantalúin mélyen meghajolt.

– Üdv neked is, Úrnőm! Nem várt, ámde nagy boldogságot hozó esemény Finwë gyermekével találkozni e világban. Különösen e kietlen helyen.

A nő arcára kiült a döbbenet. A kezét önkéntelen mozdulattal a mellére kapta, ahogy nagy levegőt vett.

– Honnan tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte.

A mágus elmosolyodott.

– Évezredeket éltem tündék között, Úrnőm. Egy pillanatig sem okoz gondot nekem, hogy felismerjek egy eldát. Mint ahogy azt is látom rajtad, hogy felmenőid látták a Boldog Birodalmat, tehát nem a sindák közül való vagy. Akkor azonban csak nolda lehetsz, ezért neveztelek Finwë gyermekének.

A nő elismerően bólintott.

– Jól okoskodsz, mégsincs igazad. De hagyjuk ezt egyelőre! Inkább azt áruld el, hogy te ki vagy! Látom rajtad az évek számolatlan sorát, de mégsem vagy tünde. S az idő pora egyre inkább a közönséges halandókkal tesz hasonlatossá. Mi a neved?

Az öreg kesernyésen mosolygott.

– Most Lantalúinnak hívnak. De hiába árulom el neked, hogy annakidején Lúnistarnak hívtak, akkor sem fogod tudni, ki vagyok.

A nő töprengett egy sort, aztán megrázta a fejét.

– Valóban nem tudom, ki vagy. S azt sem, miért vagy e földön. – Ismét hallgatott, aztán folytatta. – A neved alapján mágus lehetnél. Ám én ismertem a mágusokat, és te nem tartoztál közéjük. És nem is hasonlítasz rájuk. Vagy tévedek? – kérdezte éles tekintetet vetve az öregre.

Lantalúin szomorúan válaszolt.

– Igen, Úrnőm, tévedsz. Te három mágust ismertél, de öten keltünk át a tengeren. Én a két Kék Mágus közül voltam az egyik. A társam Windistar volt, akit szintén nem ismerhettél. Pedig ő is él még, mi több, tevékenyebb is, mint én.

A nő értően bólintott.

– Ő lakik hát messze északon, Szibéria erdeiben.

A mágus bólintott, a nő újra kérdezett.

– S ő az, akinek gonoszsága már a hegyek lábát ostromolja.