jelentő erdők magasodtak. Lantalúin óvatosan lesett ki a fák alól. Nem is volt alaptalan a gyanúja. A sínekkel párhuzamosan egy sötét egyenruhás, halványkék, kifejezéstelen arcú, géppisztolyos katona járkált föl-alá.

Egy ideig tanácstalanul nyújtogatták a nyakukat, és nézelődtek minden felé. A katona azonban semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna menni, mint ahogy annak sem, hogy rajta kívül mások is lennének a környéken. Végül Lantalúin megszólalt.

– Nincs mit tenni, kénytelenek leszünk elcsalogatni – súgta. Aztán visszafelé intett, az erdő belseje felé. – Menj és bújj el a mögött a kidőlt fatörzs mögött! Ne moccanj, mert mindenre lőni fog!

Megvárta, míg Tomi biztonságosan elhelyezkedik, aztán felkapaszkodott egy erdőszéli fa ágára. Mikor ismét minden csendes lett, halk medvebrummogást hallatott, s egy nagyobb követ a bokrok közé ejtve megzörgette azokat. A katona azonnal odakapta a fejét. Halk kattogás hallatszott, s a bokrokat máris alaposan megtépázták a golyók. A kék katona feszülten figyelte a hatást, és lassan közelebb óvakodott. Lantalúin ismét brummogott, és egy olyan bokrot zörgetett meg, ami kissé beljebb állt. A katona megint tüzet nyitott, és még közelebb lopakodott. Aztán a csendben elérte az erdő szélét, és belépett a fák alá. Elhaladt Tomi búvóhelye mellett, de nem jutott messzire. Ahogy elment Lantalúin fája alatt is, az öreg megpróbált nesztelenül leereszkedni mögötte. A katona azonban meghallotta, és a villámgyorsan megfordult. Az öreg nagyott lökött rajta, nehogy tüzet nyithasson, de érezte, hogy ezzel csak másodperceket nyert. Kardot rántott, hogy megsuhogtassa a katona felé. Az felugrott, de nem a géppisztolya után kapott, hanem kést rántva a mágusra vetette magát. Lantalúin ösztönösen védekezve maga elé kapta a kardját – és ezzel szinte a mellébe döfte az ellenfelét. A katona kétségbeesett kiáltást hallatott, elterült a földön, és nem mozdult többet.

Tomi izgatottan rohant elő a búvóhelyéről. Ahogy a mágushoz ért, földbegyökerezett a lába. Az öreg kétségbeesett fájdalommal nézett le a holttestre.

– Ó jaj, gonosz varázslat! – kiáltotta. – Megöltem egy kegyetlen gyilkost, és meghalt egy szerencsétlen áldozat!

Valóban így volt: a halott bőréről eltűnt a rémisztő kék szín, s helyét természetes sápadtság foglalta el. A kifejezéstelen arc helyén pedig immár félelmet és szenvedést láttak. A ruhája barnává változott, közönséges orosz katonai egyenruhává, melynek zsebében a család fényképe, és néhány tőlük jött levél lapult. Döbbent iszonyattal nézték, de nem volt idejük tovább maradni. A bokrok megzörrentek, s a szemközti bokorban újabb katonák tűntek fel. Hamarosan az ismerős zúgást is meghallották.

– Fuss! – kiáltotta Lantalúin, és berántotta Tomit a bokor mögé. A hátuk mögött felhangzott az ismerős kattogás, s a golyók fütyülése is körülöttük. Lélekszakadva rohantak a töltés felé. A kattogás erősödött, a zúgás is egyre hangosabb lett. Oldalt, az erdőből katonák és farkasok rohantak elő hangos ordítozással. Tomi úgy érezte, képtelen elérni a síneket, mielőtt elévágnak, amikor Lantalúin váratlanul hátranyúlt, és a karjánál fogva egyszerűen átdobta a pálya fölött. Aztán maga is nagyot ugrott, együtt gurultak le a töltés másik oldalán.

Hanyatt érkeztek, úgy néztek vissza az üldözőikre. Rémülten látták, ahogy egymás után tűntek fel a kifejezéstelen arcok, s a vicsorgó farkaspofák fölöttük, majd mindennek a betetőzéseképpen egy sárkányrepülő emelkedett a katonák fölé. A zúgás tovább erősödött, aztán…

Aztán hirtelen balról elrobogott előttük a transzszibériai vasút egyik szerelvénye, és hosszú időre eltakarta előlük a támadókat. Mire a vonat elment, a béke is helyreállt a környéken. Olyan csönd volt, mintha az előbbi üldözés sohasem történt volna meg, s rajtuk kívül teremtett lelket nem lehetett látni.

Megmenekültek.