Este elköltötték a búcsúvacsorát, amely kiadós volt, és ízletes, aztán kiültek a kunyhó elé egy kis friss levegőt szívni, s a csillagok fényében gyönyörködni. Tüzet nem gyújtottak, s Lantalúin a pipáját sem vette elő, mert tartott az üldözők éles szemétől, s a farkasok orrától. Békésen üldögéltek a langyos éjszakában, s hallgatták a tücskök kórusát. Egyikük sem szólt.

Még éjfél sem lehetett, amikor valami furcsa búgás ütötte meg a fülüket. Mintha egy motor közeledett volna feléjük, de nem tudták pontosan megmondani, hogy merről is jön. Az öreg gyorsan beparancsolta Tomit a házikóba, ő maga pedig maga köré kanyarította a köpenyét, és feszülten figyelt. A búgás erősödött, s hamarosan egy árny bukkant ki a fák koronája mögül: egy sárkányrepülő szárnyai takarták el a csillagokat, ahogy lassan elrepült fölöttük. Nem ment azonban messzire, méltóságteljes ívet leírva visszakanyarodott, s még alacsonyabbra ereszkedve suhant el a kunyhó fölött. A mágus egy darabig nézte, aztán lassan visszaóvakodott a házba és becsukta az ajtót. Csöndben figyeltek, de a motor hangja hamarosan elhalt a távolban.

– Mi volt ez? – kérdezte Tomi.

– Egy sárkányrepülő – felelte Lantalúin. – Nem valami különleges dolog, nem is egy szörnyűség, igazán nincs miért megijednünk. Hanem az utasa… Igazán nem tudnám megmondani, miféle szerzet volt.

– Miért, hogy nézett ki?

– Vékony volt és magas. Magasabb, mint egy ember, és karcsúbb, mint egy ork.

Szótlanul töprengett egy darabig, aztán intett Tominak.

– Irány aludni! Jól ki kell pihenned magad, mert holnap nehéz napunk lesz. Erre pedig úgysem tudunk választ találni.

Az éjszakát zavartalan pihenéssel töltötték.

Másnap reggel korán keltek. Sietve ettek valamit, aztán kiléptek a kunyhóból. A hajnali szürkületben bezárták az ajtót, aztán Lantalúin a tisztás másik vége felé intett. Tomi egy hatalmas medve alakját vette ki a fák árnya alól.

– Ismét segítségül vesszük bundás barátunk fáradhatatlan lábait – súgta az öreg. – Legalábbis addig, amíg biztonságos távolba nem érünk.

Alig tettek meg néhány kilométert, amikor a közelükben ismét felhangzott a búgás. Mielőtt bármit tehettek volna, egy hatalmas árnyék vetődött rájuk, s a sárkányrepülőről magas hangú kiáltás hallatszott. Válaszul – ahogy várták – felhangzott körülöttük a farkasok kórusa.

A nagy medve nekiiramodott, és szédítő sebességgel rohant. Tomi egy ideig hallani vélte még a farkaslábak dobogását, látni vélte még a szemeik villogását, aztán szépen lassan elcsendesedett a környék, s a medve súlyos mancsainak dobogásán, s fújtató lihegésén kívül minden más hang elmaradt mögöttük.

Egész délelőtt utaztak. Ebédtájban azonban a medve lassított, s egyre lassabban, óvatosabban haladtak. Az erdő megritkult, s egyre gyakrabban találkoztak emberekre utaló nyomokkal: ösvényekkel, traktornyomokkal, irtásokkal és sok elszórt szeméttel. Egy idő múlva a medve megállt és elégedetlen morgással letessékelte utasait a hátáról. Lantalúin ismét szertartásosan elköszönt tőle, aztán az állat visszaindult a sűrű felé.

– Miért tett le minket? – kérdezte Tomi.

Az öreg bosszúsan nézett rá, aztán mégis válaszolt.

– Azért, mert számára egyre veszélyesebb lett a környék. Végül úgy ítéltük meg, hogy itt már inkább őt fenyegeti veszély, mint minket, jobb tehát, ha gyalog megyünk tovább. Most pedig hallgass, amíg át nem érünk a síneken. Ott ismét biztonságban leszünk.

Útnak indultak. Nem volt megerőltető gyaloglás, Tomi mégis kényelmetlenül érezte magát. Olyan érzése volt, mintha mindig eggyel többet reccsenne a lába alatt az avar, meg az ág, mintha jobban zizegnének a bokrok, mintha árnyékként követné őket az éber figyelem. Mindazonáltal zavartalanul haladtak, s kora délutánra elérték az erdő szélét. Talán száz méternyire ott húzódott előttük a vasút komor sínpárja, amelyen túl újabb, immár biztonságot