felkelő Nap sugarainak, mint azon a reggelen. Amint elég meleg lett, levette és kiteregette a ruháit és ő maga is kifeküdt a napra. Kimerültségében hamarosan el is aludt.

Nem alhatott valami sokat, mert az éhsége fölverte. Miután Lantalúin szigorúan ráparancsolt, hogy ne beszéljen, az elkövetkező órákat a fáradtság és az éhség között hánykolódva töltötte.

Szerencsére kiderült, hogy a mágus nemcsak a tutajt, az evezőrudat is megmentette, így aztán elég gyorsan haladtak.

Dél felé járhatott az idő, amikor Lantalúin váratlanul a bal part felé kormányozta a tutajt, és kikötött. Intett Tominak is, hogy szálljon le, aztán közös erővel partra vonták és kikötözték a járművet.

Bár a fiú oldalát erősen fúrta a kíváncsiság, úgy döntött, megvárja, míg az öreg magától szolgál magyarázattal, ő maga nem töri meg a némasági utasítást. A mágus azonban nem szólt semmit, csak fürge léptekkel nekiindult az erdőnek. Egy fertályórát mehettek így a fák alatt, amikor egy szépen zöldellő, napsütötte tisztásra érkeztek.

– Megérkeztünk – mondta Lantalúin elégedetten. – Itt van az én régi-régi kunyhóm.

4. Július 12. Lantalúin kunyhója

Tomi azonban hiába meresztgette a szemét, semmiféle házat, kunyhót, vagy bármi más építményt nem látott. A tisztás átellenes oldalán dús áfonyás pompázott. Lantalúin megkerülte a bokrokat, s mögöttük egy horpadásba vezette Tomit. A mélyedés alján dombocska állt, vagy talán egy jurtaszerű sátor, amelynek a tetejét benőtték az erdő növényei, a mohák, zuzmók és füvek. Így aztán semmivel nem rítt ki a környezetéből, s hosszan elnyúló alakja különösebb átmenet nélkül folytatódott a bokrok aljnövényzetében. A domb elején apró faajtó volt, elaggott és korhadt, mégis ellenállt az idő viszontagságainak. Lantalúin kinyitotta, és beléptek a kunyhóba.

Tomi hunyorogva nézett körül a félhomályban. Meglepő módon nem volt sötét, mert a házikó oldalában elrejtett apró ablakokon beszüremlett a fény, s amint hozzászokott a szeme, ez elég világosságot nyújtott. A szobában rend volt és tisztaság. Középen egy nagy ácsolt asztal állt, körülötte hat szék. A falak mentén egy hatalmas láda, két szekrény és számtalan polc volt, valamennyi jól megrakva különféle használati tárgyakkal. A hátsó falon, két ajtó között egy kecses kard és egy finom mívű pipa lógott a falon. Az ajtók közül a jobb felőli különös látványt nyújtott: a szegélye körben agyaggal volt betapasztva, hogy zárva maradjon a bámészkodó szemek előtt.

Az öreg intett Tominak, hogy üljön le, aztán eltűnt a bal oldali ajtó mögött. Hamarosan egy kockás kendőbe bugyolált, hatalmas kosárral tért vissza. A kendőt fölterítette abrosznak, s a kosárból szépen komótosan megterített. Tányért, kést és kupát tett az asztalra, aztán egy tucat lepényszerű kenyeret, sült húst és zöldségeket. Egy korsóba vizet is hozott, s gyümölcsök is kerültek édesség gyanánt.

Tomi mohón nyúlt az ételért, de a mágus elkapta a kezét, és rászólt:

– Mértékkel és méltósággal egyél, különben károdra válik!

Aztán osztott neki a kenyérből és a húsból, s jó darabig szó nélkül ettek.

Amint aztán elverték az éhüket, s kicsit kényelmesebben érezték magukat, Tominak megjött a hangja, és a kíváncsisága is.

– Szép a kunyhód – mondta. – De olyan rend van, mintha tegnap takarítottál volna ki. S az étel is friss volt, és bőségesen volt készítve.

– Mondtam már neked, és láthattad is, hogy még mindig sok barátom van e környéken. Ha kérem, segítenek nekem. A szökésünk után világos volt, hogy az egyetlen biztonságos hely, ahonnan esélyünk lehet megszabadulni az üldözőktől, ez a kunyhó lehet, hiszen étlen-szomjan, pihenés nélkül nem bírunk lépést tartani velük.