– Pszt! Lantalúin! – súgta a fiú. Az öreg ránézett. – Történt valami?

A mágus megrázta a fejét.

– Semmi. De az igazi veszély csak most kezdődik, hogy jön az éjszaka. Eddig a napsütés segített nekünk – súgta vissza.

Tomi kényelmesen elhelyezkedett, és a partokat kezdte fürkészni, de továbbra sem látott semmit. Az idő eseménytelenül pergett, miközben lassan megérkezett az éjszaka. Az égen kigyúltak a csillagok, s a parti fák komor sorfalként vigyázták az útjukat. Az erdei vadak nesze is elhalt, s helyüket a szúnyogok és tücskök vették át.

Tomi már éppen újra elszundított volna, amikor valami mozgást vett észre a folyó jobb partján. Odakapta a fejét, de semmit nem látott a fák vetette sűrű árnyékban. Meresztgette a szemét, míg azon kapta magát, hogy egy fénylő szempár néz vissza rá. Mire megmoccanhatott volna, a szemek már el is tűntek. Néhány szívdobbanásnyi feszült csend után a partról hosszan elnyúló vonítás harsant. Még el sem halt a szörnyű hang, máris megérkezett rá a válasz: a folyó mindkét partján több tucat torokból szállt fel a vészjósló üvöltés. Aztán hirtelen csend lett. De Tomi pontosan látta, hogy a szemek visszatértek a partra, s hol az egyik, hol a másik parton tűntek fel, folyamatosan nyomon kisérve a tutaj útját.

A mágus megérintette a fiú lábát, és intett neki, hogy másszon oda hozzá.

– Feküdj keresztbe a tutaj végére! Mindkettőnket el kell takarjam a köpenyemmel – lehelte egészen halkan.

Ahogy elhelyezkedtek, a tutaj vészesen megbillent az egyenlőtlen súlyelosztástól, de végül megnyugodott, s tovább hordozta őket a folyón lefelé. Körülbelül egy fél órát utazhattak így, csendben hallgatózva, amikor ágak recsegését hallották a partról, majd egy kiáltást is:

– Там (Ott)!

A kiáltást egészen halk kattogás követte mindkét partról, s ettől a tutaj ismét hánykolódni kezdett. Modern fegyverekből lőttek rájuk, hála azonban Lantalúin köpenyének, a golyók csak a tutaj látható, üres részét pásztázták végig, felszaggatva a rönkök felszínét és lyukakat vájva a törzsek oldalába. Szerncsére azonban viszonylag kis kaliberű fegyverekből ontották a tüzet, így komolyabb kár nem keletkezett a járművükben. Végtelennek tűnő percekig nem szűnt a golyózápor. Végül azonban csak elcsattant az utolsó lövés is, s a folyóra ismét csend telepedett. A csendet csobbanások törték meg, és Tomi óvatosan kikukucskált, hogy megtudja, mi lehet ezek oka. A partról nagy, kutyaszerű állatok ugráltak a vízbe. Farkasok voltak, s láthatóan mohó örömmel kutattak a folyóban sebesültek, vagy halottak után. Tomi rémülten látta, hogy a zsákmány reményében némelyikük egészen mélyen beúszott a folyóba, s egy közülük már a tutajt is észrevette. Az állat egyre közelebb ért, a szeme egyre kivehetőbben izzott a víz színe fölött. Aztán amikor Tomi már úgy érezte, képtelen tovább nyugton maradni a félelemtől, Lantalúin váratlanul erősen megragadta a karját.

A tutaj hirtelen megbillent és megpördült. Tomi lerepült róla, és úgy érezte a dereglye mindjárt a fejére esik. A mágus szorítása nem enyhült a karján, akkor sem, amikor belezuhantak a vízbe.

Most értette csak meg: amíg a farkasra figyelt, a tutaj egy zúgóhoz ért, és lebucskázott rajta. Az öreg erős kezének köszönhetően azonban nem vesztették el egymást, sőt, a tutajt, és a köpenyt sem. Hamarosan, jól átázva ugyan, de ismét a lélekvesztőjükön kuporogtak, a csodálatos köpeny viszonylagos biztonságában. Mögöttük a zúgó kiálló szikláin még látták a farkast, ahogy csalódottan néz utánuk.

Az éjszaka hátralevő része nyugalomban telt. Úgy tűnt, üldözőik elképzelhetetlennek tartották, hogy túlélhették a fegyveres rajtaütést, legalábbis erre következtettek abból, hogy sem a vonítással, sem a szemekkel nem találkoztak többet.

Mindazonáltal keserves éjszaka volt. A nedves ruhákban Tomi teljesen átfázott, s a reszketése még a mágus – szintén vizes – köpenye alatt sem múlt el. Soha életében nem örült még úgy a