kapaszkodott a medve bundájába és azon fohászkodott magában, hogy le ne essen az állat hátáról. Végül azonban a fáradtság diadalmaskodott fölötte. Elaludt, s csak távolról érezte, hogy Lantalúin erős kézzel tartja maga előtt. Álmában az apját látta, ahogy éjszakába nyúlóan dolgozik az íróasztala mellett, s az anyját, aki a konyhában főzött valamit. Sütött a nap, s ő a szobája ablakában ülve gondtalanul lóbálta a lábát.

Mikor felébredt, a Nap már magasan fent járt az égen. A medve továbbra is futott, igaz, már nem olyan gyorsan, mint amikor indultak. A mágus körbe-körbe tekingetett, ettől eltekintve teljes volt a nyugalom, semmi nem utalt veszélyre.

– Mennyi az idő? – kérdezte Tomi elhaló hangon.

– Mindjárt dél lesz – felelte Lantalúin.

– És hol vagyunk? – kérdezősködött tovább a fiú.

– Körülbelül félúton Windemorn Tornya és az Angara között – tájékoztatta a mágus. – Talán már a folyóhoz közelebb.

– És hogyhogy egy medve hátán utazunk?

– Ő nem egy közönséges medve. Ő Beorn fajtájából való, azon ivadékai közül, akik inkább a medve alakot választották, mint az emberit. Nem is igen változnak már át. Mindazonáltal megvan bennük is Beorn bölcsessége, ereje és igazságos természete. És szerencsére jó páran kószálnak még Szibéria erdeiben. Nélkülük a tajga egészen biztosan sötétebb és veszélyesebb hely lenne.

– És hova visz minket?

– A folyóhoz. Ha minden jól megy, onnan a tutajon megyünk tovább. Tudod, így is több mint háromszáz kilométert hagyunk magunk mögött, ami még egy ilyen erős állatnak is sok. A víz hátán, remélem, könnyebb lesz, és biztonságosabb.

A Nap már jócskán elhagyta a delelőjét, s megindult a nyugvóhelye felé, mire elérték az Angarát. Leszálltak az állat hátáról, s a medve kimerülten feküdt el a sekély vízben. Nagyokat fújtatva ivott. Tomi, bár őszintén csodálta a hatalmas jószág erejét és kitartását, úgy érezte, képtelen lenne elismerését szavakba, vagy legalább érzelmekbe önteni. Törődött volt, elgémberedett és éhes. Lantalúin azonban megállt a medve előtt, mélyen meghajolt, megköszönte a segítséget, és így búcsúzott.

– A Nap fénye ragyogja be minden utadat, s a sötét ármányt örökre tartsa távol tőled!

Úgy tűnt, a medve is barátságosan morog, aztán felállt, meghajtotta a fejét, és lassan visszacammogott az erdőbe.

Az öreg egy darabig még nézett utána, aztán Tomihoz fordult.

– Na, mi lesz? Kelj föl és induljunk! – szólt rá értetlen csodálkozással. Tomi esdeklően nézett rá.

– Nagyon fáradt vagyok! És ráadásul éhen is halok!

Lantalúin türelmetlenül rázta a fejét.

– Amíg el nem értük a kunyhómat, ne is álmodj pihenésről, vagy evésről. Te most nem látod, de ugyanolyan halálos veszélyben vagyunk, mint amikor elhagytuk Windemorn Tornyát. Vegyél erőt magadon, és segíts!

Megkeresték a tutajt, vízre lökték és felszálltak. Lantalúin a folyó közepére kormányozta, aztán fölvette a köpenyét, Tominak pedig azt mondta:

– Feküdj a tutaj gerendáira, ne moccanj, és ne beszélj! A csönd és a mozdulatlanság az egyetlen menedékünk.

Tomi tehát feküdt, hallgatta a folyó zúgását és az erdő neszeit. A Nap sütötte a hátát, nem csoda hát, hogy újra elaludt.

Arra ébredt, hogy fázik. Óvatosan körülnézett, de semmi különöset nem látott. A Nap lement, az alkony színei festették szomorkássá a tájat. Csönd volt, melyet még mélyebbé tett a folyó halk hangja, s egy-egy szépen szóló madár. Lantalúin szinte láthatatlanul gubbasztott a tutaj végében, mindössze arra használva a rudat, hogy a folyó közepén tartsa a tákolmányt.