tehetnek rosszat a nemes ügyért. A „cél szentesíti az eszközt” állítása hazugság: nem lehet a mocsokból tisztaságot létrehozni, és a sötétségből fényt csinálni. Az igazság ugyanis nem az eredményben van, hanem a lelkületben. A szándékban és a hozzáállásban, ahogy a velünk kapcsolatba kerülőkkel bánunk. Egyikünk sem lehet annyira nagy ember, hogy ítéletet mondhasson mások felett, vagy hogy eltekinthessen mások méltóságától. A nagyság éppen abban mutatkozik meg, ahogy a kicsihez, az elesetthez, a rászorulóhoz, a nyilvánvalóan alávetetthez viszonyulunk. Abban, ahogy képesek vagyunk meglátni, megőrizni és tisztelni az apró dolgokban a törékeny és múlandó szépséget. Ahogy magunk is alakulunk a világhoz, miközben gyöngéden, figyelemmel és szeretettel formáljuk azt…

Elhallgatott és ismét hallgattak egy sort. Tomi várta, hogy az öreg folytassa a gondolatait, de Lantalúin láthatóan nem akart tovább beszélni, csak ült a gondolataiba mélyedve. Egy idő után végül Tomi megkérdezte.

– Most mit fogunk csinálni?

– Hogy? – nézett rá a mágus. – Ja, igen! Természetesen elmegyünk innen. Te talán nem láttad, szerencsére egy földszinti kihallgató szobába zártak minket, és nem a toronyba, vagy valahová a föld alá. Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz.

– Már hogy láttam volna, amikor zsák volt a fejemen? – Tomi halkan méltatlankodott. – A tieden nem?

– De igen. Vannak dolgok azonban, amelyek nem gátolják meg a látásomat – válaszolta szelíden az öreg. Az ablakhoz ment, és hümmögve megvizsgálta a rácsot. Jó erős volt. Aztán egészen közel hajolt a nyíláshoz, és valami furcsa, messze hangzó morgást hallatott. Tomi felugrott az ijedtségtől.

– Mi volt ez? – kérdezte.

– Csak én voltam – fordult felé a mágus elégedetten, és nyugodtan leült az egyik ágy szegélyére.

Körülbelül negyedórát várhattak, amikor az ablaknyílás teljesen elsötétedett. Tomi az orráig sem látott, csak hallotta, hogy a mágus föláll és az ablakhoz megy. Aztán különös, dörmögő hangot hallott, meg halk csikorgást, mint amikor fém súrlódik kővel, és hirtelen ismét világossá vált az ablak. A különbség csak annyi volt, hogy közben eltűnt róla a rács.

– Gyere már! Mássz ki! – intett a mágus türelmetlenül. – Ha kiértél, lapulj a falhoz, és ne mozogj!

Tomi mászni kezdett. Amikor azonban fölnézett, kis híján lezuhant az ijedtségtől. Az ablak előtt egy hatalmas medve roppant körvonalai bontakoztak ki a sötétből. Lantalúin elkapta és tovább emelte az ablak felé.

– Ne aggódj, őt én hívtam, hogy segítsen nekünk. Most erősnek, és nagyon gyorsnak kell lennünk.

Tomi némi szorongással lapult a kőfalhoz, amíg az öreg is kimászott. Amikor mind együtt voltak, Lantalúin szétcsavarta az övét. Kiderült, hogy ez egy szorosan összecsavart köpeny volt, amit most sietve maguk köré kanyarított. Aztán felkapaszkodtak a medve hátára, aki lassan, óvatosan elindult az erdő felé. Tomi visszanézett, hogy lássa az épületet, ahol fogságban voltak. Olyannak tűnt, mint egy földbe ásott hatalmas kupola, amelyet négy oldalról erős bástyákkal támogattak meg, a közepére pedig egy karcsú tornyot emeltek.

Szerencsésen elérték az erdőt. Ahogy beértek a fák közé, Lantalúin levette és elcsomagolta a köpenyt. Felültek a medve hátára, aki szélsebesen nekiiramodott az ösvénynek. A mágus erősen fogta Tomit, hogy le ne essen.

Alig jutottak néhány száz méterre, amikor a hátuk mögül hosszú, elnyújtott farkasüvöltés harsant. Nem sokra rá az erdőből több felől is megérkezett rá a válasz.

– Fuss, barátom! Fuss, ahogy csak bírsz! – kiáltotta Lantalúin. – Megkezdődött a hajsza!

Tomi el nem tudta volna képzelni, hogy egy medve ilyen sebesen is tud futni. Szinte beleszédült a mellettük elsuhanó fák és bokrok látványába. Lehunyta a szemét, erősen