csalnak! Vagy azt állítod, hogy felelősnek kellene lennem minden egyes szolgám összes tettéért? Hogy a nagy tetteknek nincs meg mindig a szennyes hordaléka? Hogy néhány tucat ember halála gátja kellene, hogy legyen az eljövendő Aranykornak? Micsoda ostobaság! Micsoda szánni való ostobaság!

– Nem vetheted le a tetteid felelősségét – válaszolta Lantalúin kimérten. – És nem tehetsz úgy, mintha a belőlük fakadó szenvedés a világgal járó rossz lenne csupán.

– Ugyan már! – mondta Windemorn türelmetlenül. – A világban mindig is volt gonoszság, és mindig is lesz. Bármit csinálsz, a szenvedést nem tudod megszüntetni, mindig is az emberlét része marad. Akkor hát miért nem emeled a pillantásodat a nemes célokra? Miért hagyod, hogy az út pora, mocska és kisszerűsége megkösse a lelkedet? Nézz föl, és lásd meg, hogy a hatalom birtoklása micsoda lehetőségeket jelent. Neked is, barátom, igen, neked is! Tudom, mennyit küzdöttél, hogy a kelet népei meglássák az igazság fényét, s lám, mit értél el vele? Talán van még néhány sámán, aki emlékszik rád, egyébként feledésbe merültél te is, és minden, amit tanítottál. De ha hatalmad lenne, a dolgok megváltoznának. Időd és eszközeid lennének, hogy átadd a tudást. Tekintélyed. Messzire jutnál, s a szavaid végleg megváltoztathatnák az emberek gondolkodását.

Lásd, én nem vágyom sokra. Az én birodalmam Szibéria, nem is akarok nagyobb földön uralkodni. A világ többi részét, ha meghódítottuk, a te kezedbe adom. Érted már, micsoda lehetőséget kínálok?

Lantalúin szótlanul állt. Tomit elöntötte a félelem, hogy az öreg elfogadja Windemorn ajánlatát. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de biztosan érezte, hogy ez Lantalúin bukását jelentené. Szinte hallotta a kék mágus hideg, kárörvendő nevetését.

– Lantalúin vigyázz! Lépre csal… – cincogta halkan. Windemorn egyenesen ránézett. Szinte fájt, olyan kegyetlen volt a pillantása. Tomi a földre kucorodott, és eltakarta a fejét, ahogy megérezte a kék mágusban tomboló haragot. Windemorn visszafordult Lantalúinhoz.

– Vannak, akik megragadják a lehetőségeket, és vannak, akik elszalasztják azokat. Vannak, akik nagy dolgokat visznek végbe, és vannak, akik arról beszélnek, mi mindent tehettek volna. Rajtad áll a választás. Az egyik oldalon a lehetőségeket kínálom neked, a tüzet, hogy teljesíthesd a küldetésedet. Erőt és hatalmat hozzá. A másik oldalon a halált. Tudod, hogy nem engedhetlek el. Nem kockáztathatom, hogy ellenem fordulj.

A lehetőségeknek, a szolgálatnak azonban ára van. Elköteleződést, odaadottságot kíván. Nem teheted meg, hogy fölösleges koloncokat cipelj magaddal, sem a gondolataid között, sem a valóságban. Szabadulj meg tehát a gyerektől! Ebből fogom látni, hogy mit döntöttél, mikor holnap reggel visszajövök. Ha megölted a kölyköt, kész vagy a hatalomra, s ahogy ígértem, mindent neked adok. Ha nem, mindketten meghaltok.

Tartott egy gondolatnyi szünetet, aztán különös mosollyal a köntöse zsebébe nyúlt, s egy finom mívű ezüsttőrt vett elő.

– Hogy segítségedre legyek, eszközt is hagyok neked. Ugye, megismered? – kérdezte. Majd a tőrt felrakta az üres polcra – ahol Tomi nem érte el – megfordult, és kiment az ajtón.

Lantalúin percekig állt mozdulatlanul. Tomi továbbra is a földön kuporgott, s a szívdobbanásait hallgatta félelmében. A szobába ismét visszatért a sötétség, csak az ezüsttőr derengett halványan az ablakon beszűrődő gyenge holdfényben. Aztán Lantalúin lassan odament a polchoz, és levette róla a tőrt. Megnézte, megforgatta, és Tomi felé fordult.

– Megölsz?! – kérdezte rémülten a fiú.

– Mi? Ugyan már, ne beszéljél ostobaságokat! – mordult rá az öreg. Leült az ágy szélére és szomorúan Tomira nézett.

– Windemornt elcsábította a hatalom. Annak görbe tükrén keresztül nézi a világot, s annak ígéretéért vetette el az ősi igazságokat. Pedig a dolgok korántsem olyan összetettek és viszonylagosak, mint ahogy a szavaiból kitűnt. Az ember felelőssége a saját tettei után nyomon követhető. Nem igaz, hogy a gonoszság jót fog tenni, mint ahogy az sem, hogy a jók