már le is vették a fejéről a zsákot, és a kötelektől is megszabadították, akárcsak Lantalúint. Aztán sietve otthagyták őket, és rájuk zárták az ajtót.
- Július 9. Windemorn Tornya
Kétségtelenül egy börtöncellában voltak, ezt a sötétség ellenére is könnyű volt megállapítani. A falba vágott szűk, rácsos ablakon beszűrődő holdfényben kivehető volt a két rozzant ágy alakja. Ezen kívül csak egy üres polc volt a szobában, az is jó magasra felszerelve. Nem volt szűk a hely, sőt, akár tágasnak is találhatták volna, de rideg volt, barátságtalan és félelmetes.
Nem sok idejük volt a sorsukon aggódni, mert hamarosan ismét kinyílt az ajtó, és két sötét egyenruhás katona lépett be rajta. Mindkettőnél szúrós fénnyel ragyogó, kék tüzű fáklya volt, és szó nélkül megálltak az ajtó két oldalán.
Végül harmadiknak egy ismerősnek tűnő öregember lépett a cellába. Tomi ámulva nézett hol rá, hol Lantalúinra, annyira megdöbbentette a nyilvánvaló hasonlóság. Mintha ugyanazt az embert látná kétszer, de legalábbis az ikertestvérét.
Mindazonáltal különbség is volt bőven. Az ismeretlen hosszú, sötétkék köntöst viselt, a derekán széles, ezüst színű övvel. Gondosan ápolt, hosszú, egyenes, ősz haja szinte szikrázott a fáklyák fényében. Bajsza és szakálla is rendezett volt, és sokkal rövidebbre nyírva viselte, mint Lantalúin. Kezében hosszú, karcsú, fémbotot tartott, amely ragyogott az erős fényben. A legnagyobb különbség azonban mégis a szeme volt. Lantalúin mélybarna tekintetével ellentétben az idegen mágusnak hideg, kegyetlenül szúró pillantása volt. Az égszínkék szem mint két jégfal, akadályozták meg, hogy bárki beleláthasson a gondolataiba, ugyanakkor azt az érzetet keltették, hogy mindent látnak, minden kikutatnak és meg is ítélnek egyszeriben.
A két öreg szótlanul fürkészte egymást.
– Windistar – szólalt meg végül Lantalúin. A másik röviden intett a kezével, mire a két katona kiment a szobából. Csodálatos módon mégis világos maradt, mintha az idegen mágus botja átvette volna a fáklyák szerepét, s ragyogásával maga világította volna be a szobát.
– Lúnistar – mondta. Lantalúin keserűen elmosolyodott.
– Évszázadok óta nem használom már ezt a nevet. Nem vagyok többé mágus, csak egy egyszerű öregember. Lantalúinnak szólíts.
Amaz egyetértően bólintott.
– Megvizsgáltam a botodat. Egyszerű fadarab, nem való másra, mint hogy támogassa egy megfáradt ember lépteit. Kihunyt volna benned az ősi tűz, mely küzdelemre és nagy tettekre sarkall?
Lantalúin lehajtotta a fejét.
– Öreg vagyok, Windistar. Öreg és fáradt.
A másik mosolygott. Barátságos mosoly volt, Tomi mégis farkasüvöltést hallott ki belőle.
– Miért jöttél hát ide? Miért kerestél?
Lantalúin ránézett.
– Aggasztó jeleket látok a világban. Odalenn délen egy ismeretlen hatalom munkál. Hatására ismét megszaporodtak az orkok, s mindenfelé egyre több halált és szenvedést okoznak. Az emberek között növekszik a félelem.
A mosoly nem szűnt, de a kék mágus közben megcsóválta a fejét.
– Nem ismeretlen hatalom az. Az Erebus méhében egy balrog szunnyadt, s most fölébredt.
– Egy balrog? De hát mitől ébredt fel? S te honnan tudod ezt?
A mosoly szélesebb lett.
– Én ébresztettem föl. Én sem használom már a Windistar nevet, de erre talán magadtól is rájöttél.
– Agdi? – kérdezte Lantalúin.
