– Az északiak lelkét máig feketén üli meg a rettenetes tett. Valójában világos, hogy nem ők tehetnek a katasztrófáról, de mégis ők kérték, ők voltak az elindítói a tragédiának. Az áldozatok szétszóródtak, más törzsekhez csapódtak, ma már nemigen lehet megtalálni őket. A sötétség az erdő keleti részén tovább mélyült és növekedett. A tűzeső helyére pedig hosszú éveken keresztül senki sem merészkedett. Aztán persze változott a helyzet. A témát felkapták a városlakók, akik azóta rendszeresen szerveznek ide turistautakat és tudományos konferenciákat. Ők rendszeresen látogatják a pusztítás helyét is. Érdekes azonban, hogy kelet felé ők sem merészkednek. Úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket. A folyók mentén néhány település megerősödött, hiszen rendszeres látogatókra számíthatott. Ilyen település Vanavara is, ahova menni szándékoztam. Arra gondoltam, ott biztosan találunk valakit, aki tud segíteni Windistar megtalálásában.

– Mesélj még a katasztrófáról! Agdi valóban meghallgatta az evenkik imáját? Agdi isten tehát tényleg létezik?

– Az evenkik hite szerint Agdi olyan, mint egy öregember. Állandóan vándorol a világban, és meglehetősen hirtelenharagú. Kísérői a viharmadarak, akik fémszárnyaik csattogtatásával okozzák a mennydörgést és tüzes tekintetükkel a villámlást. Az ősi történetekben az evenkik csak a madarakkal találkoztak. Az utóbbi időben azonban személyesen is látták Agdit, ahogy az erdőt járja. Attól tartok tehát, hogy Agdi nagyon is létezik. Legalábbis az elmúlt kétszáz évben már személyesen is jelen volt.

– Windistar? – kérdezte Tomi elgondolkodva.

– Félek, hogy igen – mondta Lantalúin. – És ezek bizony aggasztó hírek. És sajnos, még nincs is vége. Az elmúlt évtizedekben modern fegyveresek jelentek meg a környéken. Orosz katonáknak mondják magukat, de mindenki azt sejti, hogy a keleti erdőkből jönnek. Kemény rendet tartanak, és mindenről tudnak. És nem riadnak vissza semmitől. Kelet-Szibériában régóta Agdi az igazi úr.

– Akkor most mit tegyünk?

– Amint látod, Vanavarába mégsem mehetünk. Arra gondoltam, hogy észak felől elkerüljük a településeket, aztán a medencén át kelet felé indulunk.

– Hogyan? Be akarsz menni egyenesen a sötét erdőbe, a félelem birodalmába?

– Tomi, két dolgot tehetünk. Vagy most visszafordulunk, vagy felkutatjuk mi is történik itt valójában. Ha hazamegyünk, végleg lemondunk arról, hogy befolyásoljuk az eseményeket, s hogy gátat tudjunk vetni a gonosz terjeszkedésének. Akkor csak azt nézhetjük, hogy az ember újkori bölcsessége és technikai tudása mire elegendő az Óidők gonoszságával szemben. Ne felejtsd el azt sem, hogy amit tudunk, mások elbeszéléséből tudjuk, illetve következtettük ki. Lehet, hogy tévedtek, vagy mi okoskodtunk rosszul. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, hogy dönteni tudjunk, hogy hasznosak lehessünk, tovább kell mennünk.

Tomi szeme előtt hirtelen olyan élesen rajzolódott ki a nappalijuk képe, hogy egészen belesajdult a szíve.

– Minek kellett idejönnöm? – sóhajtotta lehajtott fejjel, hogy az öreg ne láthassa a könnycseppeket a szeme sarkában. Lantalúin megsimogatta a fejét.

– Te voltál az apró kő, ami elindította a lavinát. És meglehet, sorsdöntő lavinát. És most szedd össze magad, csomagolunk és indulunk! Éjszaka is menni fogunk.

Tomi még soha nem érezte ilyen szerencsétlennek magát. A holmikat jórészt ugyan a szarvasok vitték, mégis sokkal nehezebb lett a dolga, mint eddig. Behúzódtak az erdő nehezebben járható részébe, de a mágus mégis olyan tempót diktált, hogy a fiúnak igencsak igyekeznie kellett. Ráadásul nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy minden lépéssel közelebb jutnak valami szörnyűséghez. Az esti pihenő rövid volt, a vacsora kevés, és máris úton voltak tovább, észak felé. Az éjszaka csendesen rájuk ereszkedett, a Hold felkelt és egykedvűen világított a tajga bozontos fáira.