Lantalúin mosolyogva jött vissza.

– Rendben van, biztonságos a környék. Tüzet gyújtok, és meleg vacsorát főzök. Ránk fér egy ilyen fárasztó nap után!

Tomi szótlanul figyelte, ahogy a mágus kiásta a tűzhelyet, tüzet rakott és előkészítette az étel hozzávalóit. Csak amikor elkészült a vacsora, és az öreg a kezébe nyomta az edényét, akkor szólalt meg.

– Féltem – bökte ki.

A mágus komolyan nézett rá.

– Sajnos, fiú, kénytelen leszel megbarátkozni az érzéssel. Ennél sokkal nagyobb okaid lesznek a félelemre.

Letelepedett a tűz mellé és nekilátott az evésnek. Tomi is belekóstolt. Csodálkozva állapította meg, hogy ennél jobbat nem evett, mióta elindultak otthonról. A vén mágus megszólalt.

– Nehogy azt hidd, hogy a félelmed valami különleges dolog. Mindenki, aki ismeretlen területre téved, legyen az akár egy idegen ország, vagy egy sohasem próbált tennivaló, esetleg egy ismeretlen ember, félni szokott. Nem is az a kérdés tehát, hogy félsz-e, vagy hogy van-e rá igazán okod, hanem az, hogy hagyod-e, hogy a félelem befolyásoljon téged. Az emberek többnyire hagyni szokták. Ezért lehet a félelem hatalmas fegyver a Sötétség kezében. De olvastál nagy hősökről, mint Aragorn, vagy Faramir, vagy még inkább Beren és Lúthien az Óidőkből, akik felülemelkedtek a félelmükön, és mégis megcselekedték, amit meg kellett tenniük. Az ő bátorságuk lebegjen szemed előtt példaként, ha megkörnyékez a félelem.

Tomi nem válaszolt, csak az ételét kavargatta. Az öreg sem szólt, csöndben evett tovább.

– Mi vár még ránk, ha továbbmegyünk? – kérdezte végül a fiú. Lantalúin elmosolyodott.

– Nem tudom, Tomi. Nagyon-nagyon régen nem jártam már erre. És bár a hegyeket, völgyeket, folyókat megismerem, sőt, a fák közt is akad régi ismerősöm, azt, hogy az itt élők története hogyan alakult, már csak nagy vonalakban ismerem. De ha minden jól alakul, holnap átkelünk az Angarán és találkozunk valakivel, aki segíthet nekünk, hogy messzebbre lássunk. Holnap ilyenkor már okosabbak leszünk.

Másnap korán keltek, aztán kezdődött elölről az előző napi menet: dombra föl és völgybe le, zötykölődés órákon át. Tomi már úgy érezte, ennek sohasem lesz vége, amikor egy dombtetőről végre megpillantották maguk előtt a folyó széles sávját. Hamarosan meg is érkeztek a partjára, ahol Lantalúin hosszabb pihenőt vezényelt. Amíg Tomi az ebéd elkészítésével vesződött – ez nem volt azért igazán nehéz feladat – az öreg szaporán elindult a víz mentén körülnézni. Rövidesen felettébb elégedetten tért vissza. Gyorsan bekaptak néhány falatot, aztán Lantalúin elkezdte lepakolni a holmijaikat a szekérről.

– Mit csinálsz? – kérdezte meglepődve Tomi.

– Átrakom a málhát a szarvasok hátára. A kocsit itt hagyjuk, túl nehéz ahhoz, hogy magunkkal vigyük a vízen át.

– És mi hogy fogunk átjutni? – érdeklődött tovább Tomi.

– Tutajon. Kicsit feljebb megtaláltam a régi tutajomat. Megvizsgáltam, még használható állapotban van.

– Azt mondtad rég nem jártál erre. Hogy került ide a tutajod? – kérdezte csodálkozva a fiú. Az öreg titokzatosan mosolygott.

– Rég jártam erre, de azért még mindig sok segítőm van ezen a vidéken.

Hamarosan Tomi is meglátta a rönkfákból összetákolt hatalmas tutajt. Ki volt kötve, és szelíden ringatózott a vízen. Az egyik oldalán alacsony korlát volt, a másikon egy hosszú rúd volt keresztbe fektetve. Lantalúin közelebb húzta a parthoz, aztán felvezette rá az állatokat, és kikötötte őket a korláthoz.

– No, fiú! A te dolgod lesz, hogy a két szarvas le ne essen a tutajról. Gyere ide, kapaszkodj meg keményen, és figyelj a jószágunkra!