hamarabb elérték a határát, mint hogy végleg kifulladt volna. Itt már a házak inkább falura emlékeztették, kis kertjeikből háziállatok motozása és hangjai hallatszottak. Az egyik ház előtt Lantalúin megszólított egy öreget. Rövid párbeszéd után úgy tűnt, valamiféle megállapodásra jutottak, mert a mágus pénzt számolt a bácsika kezébe, aki aztán bement a kertjébe. Hamarosan kinyitotta a nagykaput, és két rénszarvast, meg egy rozzant kocsit vezetett ki rajta. Lantalúin hozzáértő szemmel megvizsgálta, aztán elégedetten bólintott. Kezet ráztak és elköszöntek egymástól.

– No, kölyök, mássz föl hátra a szalmába! Ezzel megyünk tovább – fordult Lantalúin Tomihoz. A fiú nem kérette magát, kényelmesen elhelyezkedett a kocsin, elrendezte a csomagokat, aztán várakozóan tekingetett szét. A mágus a bakra ült és elindította a szekeret. Hamarosan elhagyták a várost és beértek az erdőbe. Tomi elfeküdt a szalmában, nézte a fölé boruló fák leveleit, és arra gondolt, milyen valószínűtlen, hogy itt poroszkál a szibériai tajgában egy ismeretlen öregemberrel. Hamarosan elnyomta az álom.

Déltájban az öreg felverte, ne aludjon tovább. Jó darabot haladtak előre, s most egy folyóparton álltak éppen. Tomi lemászott a szekérről és hunyorogva szétnézett.

– Hol vagyunk? – kérdezte vakarózva.

– A Chuna-folyónál – válaszolta Lantalúin, miközben a zsákjából egy kenőcsöt vett elő.

– Nesze! Kend be ezzel magad! A szúnyogcsípések miatt viszketsz annyira. Sokan vannak, és még többen lesznek, ahogy haladunk.

– Miért kocsival jöttünk? Őszintén szólva nagyon örültem neki, amikor megláttam, mert eléggé megfuttattál, de közben eszembe jutott, hogy bérelhettünk volna egy terepjárót is.

– Először is, nem béreltem, hanem vettem. Senki nem adná oda a jószágát arra, hogy majd egyszer visszahozom. Másodszor, autót aligha találtunk volna, amit el is adnának. Harmadszor pedig, nem szeretem ezeket a modern gépeket. Praktikusak, de van bennük valami lelketlenség. Valahogy idegennek érzem magam tőlük a világban. – Gondolkodott egy sort, aztán hozzátette. – Egyébként meg a legegyszerűbb helikopteren lett volna. Krasznojarszkból rendszeres járat visz Vanavarába, és mi éppen oda megyünk.

– De hát akkor minek jöttünk erre?! Hiszen helikopterrel már rég ott lennénk!

– Az igaz – mondta Lantalúin nyugodtan. – Csak éppen fogalmunk sincs, hogy milyen az az „ott”. Nem tudjuk, mit fogunk Vanavarában találni, s hogy mi vár ránk, ha Windistart tényleg meg akarjuk találni. Éppen ezért akartam olyan úton menni, amelyen nem vagyunk senki szeme előtt.

– És így mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezte Tomi rosszkedvűen.

– Ha minden rendben megy, holnaputánra. Most pedig egyél, aztán keljünk át a folyón!

A nap hátralevő részét csöndben utazták végig. Néha kisebb-nagyobb patakokon keltek át, de egyébként eseménytelenül zötykölődtek a tajga egymást követő dombjain. Szúnyogból tényleg egyre több lett, s ennek következtében Tomi rosszkedve is tovább erősödött. Lantalúin azonban olyan volt, mintha kicserélték volna. Tomi esküdni mert volna rá, hogy az öreg remekül érzi magát, ahogy komoly figyelemmel, de nagyon is otthonosan hajtja a rénszarvasokat. Abban is biztos volt, hogy a mágus úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét.

Estére az öreg egy sziklafal tövében megbúvó lapos mélyedésbe vezette a kocsit. Biztonságos helynek tűnt, noha a szabad ég alatt voltak. Kifogta és kipányvázta az állatokat, aztán két fekhelyet csinált.

– No, ezzel is megvolnánk – mondta halkan. – Most arra kérlek, tartsd nyitva a szemed, és vigyázz a holminkra, amíg elmegyek körülnézni a környéken!

Tomi riadtan bólintott. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy itt marad egyedül ebben a hatalmas erdőben, de a mágus nem kérdezte a véleményét, csak sarkon fordult, és eltűnt a fák között. Tominak fogalma sem volt róla, hogy mennyi időt tölthetett egyedül. A szürkület lassan mélyülni kezdett, s ő végül már arra gondolt, hogy vigyenek el bármit a táborukból, csak őt hagyják békén.