– De te nem hiszed ezt rólam, ugye?

Az öreg nem felelt.

– Te tudod, hogy igazam van!

Az öreg még mindig nem szólt semmit. Tomi végül, elvesztve a türelmét, rákiáltott:

– Igen, vagy nem?!

A vénember felsóhajtott és bólintott.

– Igen, igazad van. Nincs miért tagadni.

Tomi mohó örömmel kérte:

– Mesélj nekem róla!

Az öreg azonban szomorúan nézett rá.

– Attól tartok fiú, hogy ez távolról sem olyan izgalmas és élvezetes történet, mint amiket a mesékben olvasol. A támadások hátterében valóban orkhordák garázdálkodása áll, de a lényeg, a megoldás és egyben a legnagyobb titok nem az ő tevékenységükben van. Hanem délen, az Erebus hegyén. Ott kezdett el munkálni valamiféle sötét hatalom, s az ő ereje hívta elő rejtőzködésükből az orkokat. Bár tudnám, hogy mi folyik a háttérben!

Azzal elfordult, elővette a pipáját, és kényelmesen rágyújtott. Tomi csodálkozva nézte, aztán döbbenten felkiáltott:

– Te mágus vagy!

Az öreget láthatóan szíven ütötte Tomi megjegyzése. Egy percig érezhető feszültséggel vívódott magában, aztán megereszkedett a válla és szomorúan bólintott.

– Igen, az voltam. Valamikor az idők ifjú korában öten jöttünk át a tengeren, hogy segítsük Középfölde szabad népeit a gonoszság elleni küzdelemben. Reményt és tudást hoztunk az ittenieknek. Nem sokkal érkezésünk után szétváltunk, hiszen feladatból sok volt, belőlünk meg kevés. Szarumán, a Fehér, délre ment és Vasudvardon telepedett le. Ő később csúfos véget ért. Radagast, a Barna, a Bakacsin-erdő mellett vert tanyát. Sokat tett az ottani népek boldogulásáért, noha a Gyűrűháború eseményeihez csak keveset tett hozzá. Később hajóra szállt, és visszament Valinorba. Gandalf, a Szürke, északot tekintette hazájának. Oroszlánrésze volt a gonosz legyőzésében, s az Ember Korának eljövetelében. Az utolsókkal hajózott el. Mi ketten, a társammal, az Ithryn Lúin, a két Kék Mágus, keletre indultunk. Hatalmas föltáratlan területeket találtunk, jó szándékú, de barbár népekkel, melyek fölött folyamatosan ott lebegett a gonoszság árnyéka. A Sötétség reménye mindig is kelet embereiben volt. Hatalmas munkát jelentett ezt a veszélyt elhárítani. Nem is mindig sikerült. Végül mi is szétváltunk. Windistar, a Viharkék Mágus északkeletnek indult, s noha hosszú ideig tartottuk a kapcsolatot, már évszázadok óta semmit sem tudok róla. Egyszer, talán száz-kétszáz éve jött egy kósza hír, hogy egy különleges hatalmat adó varázslatba kezdett, de erről sem tudtam meg többet. Akkoriban történ arrafelé az a szörnyű robbanás, amit sokan a Tunguz-meteor becsapódásának tartanak, én azonban azt gondolom, inkább az ő varázslatának lehetett ez a következménye. De hogy ez mit jelent, sikerült-e neki, vagy elpusztult a kísérletben, nem tudom. A lényeg, hogy egyedül maradtam a feladattal, amely egyre nagyobb teherként nehezedett rám. És végül beköszöntött az Ember Legújabb Kora, amelyben az emberi tudás már olyan csodákra képes, amikhez képest az én varázslataim szemfényvesztésnek tűnnek. Az ember már annyi minden tud, hogy az én tudásom már fölösleges számára. Így aztán…

Egy ideig csendben ült, mielőtt folytatta volna.

– Hosszú-hosszú ideje már, hogy nem járom a világot. Nem varázsolok, és nem tanácsolok. Elhagytam keletet, s átkelve a hegyeken, meg a hatalmas síkságon, ebbe az országba jöttem. Elfáradtam, s az erőm is elfogyott. Akár a kiszáradt fa, még állok, és mutatom az utat, de már termést nem hozok. Nem is fogok soha többé. A világ felszíne közben persze megváltozott. A régi ismerős helyek eltűntek, a népek, amelyeket vándorlásaim során megismertem másfelé vándoroltak. Már nem tudom, vannak-e még törpök, akik kelet Nagy Tárnáit megnyitották,