figyelmes. Egy düledező fakalyibát látott, egy apró házikót, amelynek ajtajában éppen eltűnt egy ismerősnek tűnő kékes köpeny és egy szalmakalap. Azonnal odaindult.

Ahogy elérkezett a kis házhoz, először biztos, ami biztos, körüljárta. Már nem is csodálkozott, hogy korábban nem vette észre. A házat szinte benőtte a fű, a tetején mohák és zuzmók vertek tanyát, oldala alacsony és seszínű volt, ablakait pedig zárva találta. Semmi nem volt rajta, ami akár csak egy picit is vonzotta volna a tekintetet, vagy ami feltűnhetett volna a felületesen bámészkodóknak. És öreg volt, olyan öreg, hogy akár természeti képződménynek is tűnhetett volna.

Tomi egy darabig álldogált még a bezárt ajtó előtt, aztán összeszedte a bátorságát és bekopogott. Az ajtó résnyire nyílt és az öreg kinézett rajta.

– Már megint te vagy az? Minek jöttél ide?

– Ne haragudj…, nem akartalak zavarni…

– Pedig éppen azt teszed!

– Miért, mit csinálsz?

Az öreg meghökkent, majd megenyhülten dörmögte.

– No, jól van, gyere be! Miért jöttél utánam?

Tomi belépett a félhomályos szobába és félszegen leült egy székre. Az öreg elnyomott egy mosolyt.

– Tehát?

– Hát… A fogadóban azt mondtad, hogy lehetnek orkok. Végül is… Vagy nem?

– Azt mondtam, ha léteznének orkok, tündék is lennének. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyikük is létezik.

– De azt sem, hogy nem…

– Hm… Ebben igazad van. De mit számít ez?

– Hát, hogy szerintem azok! És te vagy az első ember, aki nem nevezett ostobának ezért!

– Tudod, elég nagy merészség lenne elfogadni, amit mondasz. Mert miért is állítod, hogy orkokról van szó? Mit is tudsz erről az egész dologról?

Tomi izgalomba jött. Végre valami olyasmiről beszélhetett, ami érdekelte, és már napok óta foglalkoztatta. És végre úgy, hogy nem nevették ki érte.

– Már régóta figyelem a híreket. A hirtelen eltűnések két hete kezdődtek, szinte egyszerre. Ráadásul mindkét helyen hegységben, ami az orkok kedvelt lakhelye. És nem csak eltűnések voltak, mutattak képet megrongált járművekről és legyilkolt emberekről is. Ezek mind olyanok, mintha ork-kegyetlenséggel bántak volna el velük. És nem utolsó sorban, egyszer mutattak egy nyílvesszőt. Rövid, erős vessző volt, méreggel a hegyén és fekete tollal a végén. Pont olyan, mint amilyet az orkok használnak.

– A mesében – toldotta meg az öreg mosolyogva, de látszott rajta, hogy valamiért gondban van. – Különben is, ha vannak orkok, hol voltak eddig? És miért rabolnak embereket?

– Talán… megeszik őket? – suttogta Tomi megborzongva.

– Szó sincs róla! Az orkok nem esznek embert, ha nem muszáj. Különben is, akkor nem hagynák ott a halottakat – hárította el a feltételezést szórakozottan az öreg. Tomi felélénkült.

– Szóval orkok? – kérdezte.

– Úgy értettem… a mesékben. Ahogy olvastam… No, de térjünk vissza a lényegre! Nem válaszoltál, hogy honnan jönnek, és miért csinálják!

– Miért, ha nem orkok, van válaszod? Akkor tudod, hogy kik, miért és miért éppen most? – vágott vissza a fiú elégedetlenül. Aztán összeráncolt homlokkal gondolkodott. – Talán rabszolgának viszik őket… Olvastam ilyet a Szilmarillionban. És talán azért nem jöttek elő eddig, mert nem voltak elég erősek hozzá…

Az öreg elgondolkodva nézte, aztán megcsóválta a fejét.

– Komolyan mondom, fiú, amilyen eltökéltséggel mondod a véleményed, nem csoda, ha sokan bolondnak néznek. Vagy azt gondolják rólad, túl sok mesefilmet néztél.