– No, mi ütött beléd? Herkules! Azonnal gyere vissza!

Joe elkapta a kutya nyakörvét, és húzni kezdte visszafelé. Az állat azonban kapálózni és hangosan nyüszíteni kezdett. Joe elengedte, és csodálkozva nézett le rá. Herkules visszanézett, miközben reszketve tovább hátrált.

– Én nem értem, mi van ezzel a kutyával! Máskor alig lehet leállítani, úgy rohan a nyomon. Most meg olyan, mintha összecsinálta volna magát félelmében. Gyere már, te rusnya dög!

Joe egy lépést tett az állat felé, az azonban hátracsapott füllel vicsorogni kezdett rá, és a keze felé kapott.

A rendőrök tanácstalanul néztek össze. Végül Herb szólalt meg.

– Szerintem a kutyáról nyugodtan lemondhatunk. Nyilvánvaló, hogy nem fog elindulni a nyomon. Megyek, és bezárom a kocsiba.

– Az nem lesz jó – dörmögte Joe. – Amíg ilyen idegbeteg, nem fog megmaradni egyedül. A végén még kárt tesz a járműben, vagy magában. Inkább vidd vissza a központba! Hárman is elegen leszünk a fiúkkal.

Herb Jeffre és Nickyre nézett, de ők csak a vállukat vonogatták.

– Rendben – mondta végül. – Akkor találkozunk a központban.

Miután Herb elment, Joe a másik kettőhöz fordult.

– No, eleget ácsorogtunk már. Induljunk a nyomok után!

– Mégis, hogy tervezted? – kérdezett vissza gúnyosan Nicky. – Nem tudom, észrevetted-e, hogy a csapáson nincsenek követhető nyomok, mint a magas fűben. Ezért kellett volna a kutya.

– Lehet, hogy az úton nincsenek, de ha elhagyták az utat, a domboldalon az avarban már vannak – vágott vissza Joe. – Nincs más dolgunk, mint hogy egyikünk az egyik oldalt, másikunk a másikat figyelje, a harmadik meg haladjon szépen az úton.

– Rendben – mondta Nicky rövid habozás után. – Enyém a jobb oldal.

– Enyém az út – vigyorgott Jeff.

– Akkor én megyek balra – morogta bosszúsan Joe. Nem szeretett hegyet mászni.

Elindultak. Kezdetben könnyen haladtak fölfelé, később azonban, ahogy átértek az első dombtetőn, a völgy kiszélesedett, az aljnövényzet és a talaj pedig egyre nehezebben járhatóvá vált. A jobboldal meredeksége fokozatosan eltűnt, és lejtőnek adta át a helyét, így Nickynek egyre nagyobb teret kellett áttekintenie. Ezzel szemben a bal oldal meredekebb lett, és Joe-nak egyre gyakrabban kellett sziklákat kerülgetnie. Valójában nem nagyon volt lehetősége a környékkel foglalkozni, mert a figyelmét nagyrészt a mászás kötötte le. Így aztán fel sem tűnt neki, hogy a társai megálltak egy pihenőnél, hogy szusszanjanak egyet. Egy különösen nagy sziklatömb megmászása után ő is leült, hogy kifújja magát. Elégedetten nézett körül.

– Nem is tudtam, hogy ilyen jól mászom! – gondolta vidáman. Alatta, a meredek lejtő tövében ott húzódott az út, de a társait nem látta sehol. Ráérősen megfordult, és a hegyoldal magasabb részeit kezdte nézegetni. Nem sokkal fölötte már a csupasz sziklák következtek, melyeken csak néhol tudott megkapaszkodni egy-egy bokor, vagy fenyő. Körülbelül ötven méterre az ülőhelyétől, valamivel magasabban, egy hasadékot látott meg a sziklában. A felfelé elvékonyodó, lefelé kiszélesedő nyílás barlangszerűen mélyedt a hegybe, és elég nagynak látszott, hogy beférjen. Egy ideig csak messziről nézegette, aztán győzött a kíváncsisága. Nekiindult, és felmászott a hasadékhoz. Amikor elérte, megállt és csöndesen benézett. Bent sötét volt, semmit sem lehetett látni. Joe lecsatolta az övéről nagy becsben tartott elemlámpáját, elővette a pisztolyát, és óvatosan, minden mozgásra figyelve belépett a barlangba. A járat meredek volt, és rövid. Hamarosan elérte a végét, anélkül, hogy bármit is talált volna. Mégis, volt ebben a helyben valami zavarba ejtő. Vagy nyugtalanító? Leengedte a pisztolyát és a lámpafénnyel a barlang falát kezdte pásztázni. Az üreg végében egy furcsa alakú sziklanyúlvány vonta magára a figyelmét. Közelebb hajolt. A tömbön hirtelen két nagy sárga szem nyílt ki, és farkasszemet nézett vele. A következő pillanatban már azt érezte, hogy